– Neve hallatán nem kerülhető meg a kérdés: milyen rokonságban áll Balczó Andrással, a köztiszteletnek örvendő híres olimpiai bajnokkal, a nemzet sportolójával?

– A nagybátyám. A Bandival folytatott beszélgetéseim is jelentős szerepet játszanak abban, hogy most itt ülök, és önnel beszélgetek.

– Amikor bemutatkozik, az emberek bizonyára felkapják a fejüket. Hogyan éli ezt meg? – Nem érdem, hogy beleszülettem egy családba, hanem állapot, ám azt is érzem, hogy ez valamiféle felelősséggel is jár. Igyekszem úgy alakítani ezt a helyzetet, hogy Isten számára ugyanolyan hasznos ember lehessek, mint amennyire a nagybátyám, illetve a családomban mások is, a maguk szolgálatát végezve.

– A Balczó család evangélikus, de egy családba születni és a hitben, lelkiekben evangélikusnak lenni két különböző dolog. Ön is hosszú utat járt be…

– Nagyapámat, aki lelkész volt – és szintén Balczó András –, nem ismerhettem, ő 1962-ben halt meg, én meg 1978- ban születtem, de történeteket hallottam róla. Nemrégiben kaptam egy képet a temetéséről, tízezres tömeg kísérte utolsó útjára. A családomban mesélték, hogy a nyíregyházi bokortanyákra télen szánnal vagy sárban motorkerékpárral ment istentiszteletet tartani. Engem Budavárban, a Bécsi kapu téri templomban kereszteltek, ahol a szüleim összeházasodtak. Ide jártam hittanra, itt konfirmáltam, de ennyivel le is tudtam az egészet. Nem voltam rendszeres templomba járó, de ha egy beszélgetésben megkérdeztek, hiszek-e, rávágtam, hogy igen. Évtizedeknek kellett eltelniük, amíg rájöttem, hogy gyakorlatilag semmi kapcsolatom nincs Istennel. Ezért aztán űr kezdett el kialakulni bennem, amit valahogy be akartam tölteni. Egyszer például egy szombat esti buliból haza se mentem, erősen ittasan estem be egy istentiszteletre. De nem ott találtam meg Istent, és ő sem szólított ott meg, pedig ez már az az időszak volt, amikor nagyon kerestem. Sokat beszéltem ekkor Bandi bátyámmal, és ő mindig erőt adott és biztatott. Mellette anyai nagymamámtól is nagyon sokat kaptam. Neki magától értetődő és természetes hite volt, mintha Jézussal mint a barátjával beszélgetett volna. Csodáltam és idővel még irigyeltem is őt ezért. Egyszer aztán eljött az a pillanat – 2010 őszén –, amikor én is hitre jutottam: Isten elárasztott a kegyelmével és létének bizonyosságával.

– Akkoriban újságíró volt. Kollégái is látták a változást?

– 2008-tól kezdtem újságíróként dolgozni egy napilapnál, bűnügyi tudósító voltam, igen izgalmas élet volt. 2010- ben a hitre jutásomkor az volt mérföldkő, hogy újságíróként hogyan valljam meg a hitemet az újság lapjain. Azt érzékelem, hogy Jézust megvallani vagy a hitünkről beszélni mintha még mindig „ciki” lenne. Mondok egy példát: amikor egy focista, ha gólt rúg, keresztet vet, és felmutat az égre, a kommentátor pedig azt mondja, hogy megköszöni az égieknek, az tévedés. Mert nem Zeusznak vagy Herkulesnek köszöni meg az illető a gólt, hanem Jézusnak. Nyomtatott lapoknál még egyszerűbb is erről beszélni, mert ott nem jönnek a kommentek, nem gúnyolhatnak ki, de az online felületeken igen. De eljött az idő, amikor már nem aggódtam amiatt, hogy mit fognak szólni az emberek.

– Jelenleg egy Vas megyei kis faluban él a feleségével. Miért költöztek el Budapestről?

– Szerettünk volna a budapesti agglomerációban építkezni, de ez nem sikerült, így 2012-ben az Őrségben kezdtünk házakat nézni. Mivel hetilapnál voltunk mindketten, ezért otthonról – ahogy mostanság divatos kifejezéssel mondják: home office-ban – is tudtunk dolgozni. Azóta sem bántuk meg a döntésünket, egészen más életminőséget jelent az itteni élet. Ráadásul az itteni nyugalomban tudok könyveket is írni. Írás előtt mindig Istentől kérek tanácsot. Csak azért nem akarok írni, hogy rajta legyen a nevem egy könyvön. Azt szerettem volna, ha ezzel hasznos vagyok mások számára.

– Több könyvet is írt, amelyekben már megjelenik a hit.

– Az első könyvem akkor készült, mikor kórházba kerültem. A barátaimnak próbáltam humorral megírni, ami megesett velem. Tizenegy napot töltöttem a fül-orr-gége klinikán, az ott szerzett tapasztalataimat, gondolataimat az Angyali szteroid című könyvemben foglaltam össze. Második könyvem a Dolce coma – Attila Collins eszméletlen utazása.

– Dolce coma? Ez elég furcsán hangzik…

– Szeretem az ilyen, ellentéteket tartalmazó címet. Ez egy három országban játszódó regény. Mindegyik országban jártam, így fizikailag minden stimmel benne. Az Istenhez való viszonyunkat, a véletlenek létezését vagy nem létezését próbáltam ebben a történetben megírni.

– Többször említette, hogy hasznos szeretne lenni. Hogyan?

– Az internet sok lehetőséget ad az embernek arra, hogy a hitéről elfogadható és befogadható módon számot adhasson másoknak. Fontos, hogy nem akarok hittérítő lenni, mert szerintem az valami erőszakos, buzgó, tukmálós tevékenység. Sokkal inkább a saját példámon szeretném elmondani, hogyan lett sokkal teljesebb és sokkal boldogabb az életem. Miket tanulok ebből, és miket tudok átadni másoknak.

– Említette, hogy mélységeket kellett megjárnia. Hogyan terelődött ezek által Isten felé?

– 2010-ben, ahogy említettem, Isten megtalált, és én is megtaláltam őt, de a hitemet próba elé állította. 2012 tájékán sokat dolgoztam, szellemileg, idegileg kiszolgáltatottá váltam, és jött egy hirtelen bezuhanásom, amikor rossz gondolatok, halálélmények kezdtek rajtam úrrá lenni. Mint egy örvény kezdett ez lehúzni, ahogy egyre csak erősödtek bennem a negatív érzések. A szeretteim hiába vettek körül, próbáltak jó szándékkal terelgetni, mégis egyedül voltam a küzdelemben. Minden este Bibliát olvastam, és ez segített. Bár a mélybe zuhanás egy pillanat alatt történt, amíg kijutottam belőle, az hosszú folyamat volt. Ez az idő is kellett ahhoz, hogy most a szentgotthárdi evangélikus gyülekezet presbitereként ülhessek itt.

– Rendkívüli alázattal írt erről a tisztségről, amikor 2019-ben megválasztották…

– Denzel Washingtonnak van egy motivációs beszéde a hitéről. Három mérföldkövet említ a hívő ember életéhez: tedd Istent az első helyre az életedben; hibázz nagyot; mondd el, mit tett veled Isten. 2005 januárjában a pesterzsébeti rendőrkapitányság fogdájában feküdtem szétütött fejjel, kitört foggal. Egy szurkolói rendbontás miatt kerültem be. Borzalmas élmény volt fizikailag és lelkileg is. Tizenhat évig jártam Fradimeccsekre, Magyarországon és külföldre is, igazán izgalmas és szép időszak volt, de néha belekeveredtem olyan helyzetekbe is, amiket utólag már bánok. De nem tagadom le, hogy megtörténtek. Érdekes élet volt ez egy fiatalember számára, egy jó ideje viszont már az istentiszteletek töltenek el örömmel. 2018-ban kezdtem járni a szentgotthárdi gyülekezetbe. Ahogy azelőtt a meccseket vártam, most a közös alkalmakat. Huszonöt perces autóútra van a gyülekezet a falumtól, így van idő a ráhangolódásra. Az aktuális kérdéseimre válaszokat kapok a szószéki igehirdetésekben Kollerné Loós Zsuzsannától, a lelkészünktől. A presbiterségemet szimbolikus visszajelzésnek veszem. Nem vagyok kitartó, sok dolgot abbahagyok. Ami viszont konstans az életemben, az a hitbéli életem fejlődése, az evangélikus egyház keretein belül vállalt szolgálatom. Úgy érzem, most a helyemen vagyok.

– Egyházunkban egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyülekezeti munkatársak képzése. A nemrégiben indult tanfolyamra több száz más gyülekezeti taggal együtt jelentkezett ön is. Miért érezte fontosnak ezt?

– Régóta élt bennem a másokon segítés vágya, ám sokszor a legjobb szándékkal sem tudtam jól segíteni. Egy istentisztelet után láttam meg a szórólapot, amin egyházunk felhívása szerepelt. Én a szeretetszolgálati szakirányt választottam, mert épp azt szeretném elsajátítani, hogyan tudok jól segíteni. Úgy, hogy az mások számára is valódi támogatás legyen, nem csupán a saját segítési vágyam kielégítése. Hat részből áll a képzés, és már az első három alkalom igen sokat adott nekem, azt éreztem az első istentiszteleten, hogy hazaértem. A másik pedig egy megszólítás volt: az oltárképre pillantottam, és Jézus azt mondta nekem: „Nincs más dolgod.” Úgy érzem, meg kell mutatnom minél több embernek a humort sem nélkülöző, megélhető, mély hitet. A mások felé és a világ felé való nyitottságot szeretném megőrizni és ebbe az életfelfogásba becsatornázni mindazt a mélységet és magasságot, amit megértem. Hálás vagyok, hogy erre az útra ráléphettem. Konkrétan és félreérthetetlenül kapom a feladatokat Istentől. Későn érő típus vagyok, és bár már negyvenegy éves – ahogy mondani szokták, már a lemez B oldala forog –, mégis úgy érzem, hogy az életem most kezdődött csak el igazán. Fontos, hogy hiteles keresztényként tudjak élni. Felül kell vizsgálnom korábbi hibáimat, nem derogál beismerni a tévedéseimet. Régebben könnyen ítélkeztem, de most már tudom, hogy az igazságot nem én mondom meg, hanem keresem. Most abban bízva teszem a dolgomat, hogy ha eljön a pillanat, amikor megítéltetünk, Isten azt fogja mondani nekem: „Mátyás, jó emberem voltál, gyere be, itt a helyed nálam.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.