– Vallásos családba születtél? Milyen nevelést kaptál? 

– Nem volt vallásos a családom, édesanyám keresztségét tekintve római katolikus, édesapám pedig, aki már nem él, evangélikus volt. Egyikük sem gyakorolta a vallását, de ez szerintem részben a kornak (a XX. század hetvenes évei elején születtem) is volt köszönhető. Én végül evangélikus keresztségben részesültem.

– Milyen gyerekkori álmaid voltak? 

– Úgy emlékszem, egyszer megkérdeztem édesanyámat, nem „haragszik-e”, ha tudós leszek...?
A viccet félretéve: Egy ideig tanár akartam lenni, kamaszkoromban pedig azt szerettem volna, ha a rádióban mások is hallják a hangomat, illetve, ha azt, amit írok, mások is olvassák. Ez a két utóbbi álom – nagy örömömre – végül valóra is vált. A Kossuth rádió Evangélikus félórájában egy ideig én lehettem a „női hang” (felolvasó), és hat évig az Evangélikus Élet című hetilap főmunkatársa (főállású újságírója) voltam.

– Az istenszolgálathoz isteni elhívás szükséges – szokták mondani. Hogy volt ez nálad?

– Isten a legfontosabb személy az életemben. 18–19 éves koromra tevődik az istenkeresés és Istenre találás időszaka. Nagyon nagy hatással volt rám akkoriban Franco Zefirelli: Napfivér, holdnővér című filmje. Egészen Istené akartam lenni, őt és az embereket szolgálni, mert azt gondoltam, csak így van értelme az egésznek.
18 és 28 éves korom között komolyan és őszintén vágytam a szerzetesi életre, de végül soha nem tettem lépéseket a katolizálás érdekében. Jóval később jöttem csak rá, hogy ebben a vágyban nagy mértékben benne volt a házasságtól való félelem és menekülés is, ami egy lehetséges, de nem megfelelő indok a szerzetességre.
Egy felekezetközi, karizmatikus kisközösségben való megtérés után azt éreztem, Isten és én egy vagyunk, összetartozunk.
Ezt az összetartozást és egységet akartam minél teljesebben megélni és átélni. Emellett volt egy személyes élményem is, amikor úgy éreztem, „Isten azt mondja”, pap leszel. Ezek a történések fordítottak a teológia felé. De magával a lelkészséggel, a feladatok összetettségével ekkor igazán még nem voltam tisztában.

– És mit szólt hozzá a család? Támogattak? 

– A szüleim meglepődtek, de azt mondták, nem akarnak beleszólni. Ha ezt szeretném csinálni, csináljam ezt.

– Hogy érezted magad a lelkészképzésen? Azt kaptad, amire a szíved vágyott?

– A felvételi elsőre nem, csak másodjára sikerült. 19 éves voltam. Nagyon fiatal, éretlen, de nyitott, kíváncsi, kereső, és erősen érzelmi beállítottságú. Ezért furcsa volt szembesülni azzal, hogy a teológia voltaképpen egy száraz tudomány, ezer ága-boga, irányzata van. Nehéz volt a bibliai nyelveket, a görögöt, a hébert, és a latint tanulni, a kortörténettel, szövegelemzéssel, egyház-történelemmel és dogmatikával szembesülni és foglalkozni. Az érzelem találkozott itt az értelemmel, és ez nem volt könnyű.
Nem találtam a helyem, ezért fél év után be is akartam fejezni a tanulmányaimat. Épp a rektori hivatalba tartottam, hogy ezt jelezzem, amikor „véletlenül” összefutottam a teológusok kollégiumának lelkészével. Elbeszélgetett velem, és én – neki köszönhetően – végül maradtam.

– Mesélsz egy kicsit a lelkészavatásról? Hogyan képzeljük el? 

– Az ember nem egyszerűen csak munkába áll, szolgálatba indul, amikor úgy dönt, lelkész lesz. (Bár a szolgálat szót egyre kevésbé kedvelem, sokat veszített valódi tartalmából). A lelkipásztor az avatáson a Bibliára tett kézzel esküt tesz, hogy Istent és a rábízottakat fogja szolgálni, mert volt egy belső elhívása, és mert az egyházától kapott egy külső megerősítést is.
(Túl) későn érő típus lévén ekkor (25 évesen) még nem értettem meg és éltem át ennek a szertartásnak a teljes mélységét és komolyságát.
40 esztendősen, a lelkészavatásom 15. évfordulóján tudtam őszintén azt mondani, örülnék, ha erre a fogadalomtételre most kerülne sor, mert jelen pillanatban érzem azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, ami a dolgom.

– Szolgáltál Tótkomlóson, Szegeden és Baján is. Hol érezted magad leginkább otthon? 

– Mindenhol kedves, jó, szeretetreméltó emberekkel találkoztam. De végül egyebek mellett azért is hagytam el a pályát, mert bár alapvetően sehol nem volt rossz, de én mégsem éreztem otthon magam egyik településen sem.
Ennek több oka van. Az egyik az, hogy Budapesten születtem, a hetedik kerületben, Erzsébetvárosban, a Dohány utcai zsinagóga közelében. Itt is éltem és nőttem fel. Ezért a főváros közege az, ami megszokott és természetes.
Egy idő után – és minél idősebb lettem, annál inkább – hiányoztak a barátaim, az emlékek, az ismerős, megszokott utcák, házak. A gyökereim. Az érzés, itt itthon vagyok.
És persze mindig hiányzott az itteni, állandóan pezsgő szellemi-kulturális élet, és az a tény is, hogy bár se autóm, se jogosítványom, tömegközlekedéssel – az említett hiányosságok ellenére is – bárhová el tudok jutni egyedül, mások segítségének igénybevétele nélkül.

A beszégletés itt folytatódik.