A születésnapi ünnepségen részt vevő mintegy kéttucatnyi vendég közül sokan beszédet is mondtak. Egyikük, Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója a rendező tartását, egyenes jellemét és pozitív természetét is kemelte.

A poézis és a színház szeretete áradt a hallgatóság és a nézők felé mindig is, ha maga Udvaros Béla vagy egy rendezése volt a színen. És talán nincs ember, aki ne zárta volna őt szívébe, ha találkozott vele. Csak egy példa: amikor a rendező egy zuglói idősotthonba költözött, a Lukács uszoda egykori igazgatónője hetente kétszer elment érte autóval, és elvitte az uszodába – amelynek Béla bácsi évtizedeken át rendszeres látogatója volt –, majd haza is szállította.

A rendező édesapa mind a mai napig megnézi neves színész lányának, Dorottyának minden bemutatóját, de a mai színházi életet kissé kritizálja, hiányolja belőle a reményt. Udvaros Béla huszonöt éven át vezette az Evangélium Színházat, amely magyar és klasszikus szerzők darabjait egyaránt színre vitte pontos, letisztult, sallangoktól mentes módon, olyan kiváló színészekkel, mint Bánffy György, Bitskey Tibor, Venczel Vera vagy akár Udvaros Dorottya.

„Betölteni reménységgel a világot” – színházi működése alatt Udvaros Béla mindvégig ezt az üzenetet hirdette, és ezzel jelentkezett be a rendszerváltás után Harmati Béla evangélikus püspökhöz is, hogy megszülethessen az általa megálmodott teátrum – ez lett az Evangélium Színház, amely a megszűnése óta sokaknak hiányzik.

Kérdésünkre Béla bácsi elmondta: mindig a Bibliából, imádságból, versekből merített erőt. „A hit és a szeretet az emberi élet két fenntartó eleme, amelyhez kapcsolódik a megértés és a kölcsönösség” – teszi hozzá. De azt is józanul látja, hogy az evangélikus egyház és a gyülekezetek nem tökéletesek, van még mit tenni. „A Biblia adja meg azt az alapvető szellemet, amely alakítja az embert, és általa próbáljunk meg úgy élni, hogy másoknak is a javára legyen az életünk.”

Különösen jó szívvel emlékszik vissza Keken András evangélikus lelkészre. „Ő volt az én ideálom” – mondja. Arra a kérdésre pedig, hogy mit üzenne az olvasóknak útravalóul, mintegy credóként elmondja Simon István Orgonabokor című versét.

Simon István

Orgonabokor

A rádió közölte tegnap a hírt,

hírek közt, hangos beszédek után,

hogy most, télen, január derekán,

lilakék gyertyáit felgyújtva, kinyílt

kopasz zalai tájon valahol

egy árva bokor, orgonabokor.

Palánk mellett, gondolom – ott, hol a ház

meszelt falát mindig éri a nap,

s a rózsafák fején zsák a kalap

(hiszen rózsáira a gazda vigyáz),

ott nyílt ki, míg rá senki se gondolt,

tél közepén pár virágot bontott.

Mert süt a nap, meleg van, lám, tizenöt

Celsius, és ez az árva bokor

kapja magát, és mindent kipakol,

hirdetni már most is a fényt, levegőt,

életet! S hol úgy fehérlik a fal,

mereng lilakék virágaival.

Sejti-e szegényke, hogy holnapra már

lefagyhat, ágait hó lepi be,

csipog fölötte fázó cinege,

s mit tavasznak hitt, az tél volt, január?

Mindegy, nem arra gondol, mi lehet,

csak betölti, amiért küldetett.

S mi egy nyíló májusi orgonafa

őhozzá képest, ki a tél derekát

felvirágozta az élő virág

tavaszával? Mert nekem ő a csoda,

hogy lássam meg: nincs lehetetlen,

amit tennem kell, most kell tennem.

Tudom, lefagy; de ősszel is lekaszál

minden virágot a sors, legalább

ő csoda volt, szívünkbe itta magát,

s így örökké él a hős orgonaszál,

mert a télben is lett tavasza. –

Mindig a bátornak van igaza.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.