A könyv megírásának kitűzött célja az apológia: a hitves megvédése alaptalan vádakkal, szándékának félreértelmezésével, személyiségének és szolgálatának egyoldalú és rosszindulatú bemutatásával szemben. Akiről itt szó van, nem egy monodráma – vagy monotragédia – egyetlen szereplője, mert a történelemnek nevezett darabban minden akkor élő kortársnak szerepe volt. Mivel pedig – amint a szerző nem győzi hangsúlyozni – Káldy Zoltán a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke, a Lutheránus Világszövetség elnöke is volt, ilyen módon – akár tetszik, akár nem – rajta keresztül az evangélikusok becsülete, a mi becsületünk is tét. A tét azonban nemcsak Káldy Zoltán püspöki, hanem emberi becsülete is, amit senki élő nem nélkülözhet, és megilleti az elhunytakat is. Ráadásul „Isten […] azt akarja, hogy felebarátunk hírnevét, becsületét és tisztességét […] ne vegyük el és ne csorbítsuk” (Nagy káté, KK 4: 226. o.), „hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk” (Kis káté, KK 4: 125. o.). Sem annak a kornak bármely oldalon állt egykori tanúi, sem az úgynevezett késő utókor ma élő tagjai, akiknek ez már történelem, nem áltathatják magukat azzal, hogy olyan ügyről szólna tehát a könyv, amely őket nem érinti.

Nem túlzás, hogy ami ezen a közel 1300 oldalon az olvasó elé tárul, az egy történelmi freskó: az evangélikus egyház második világháború utáni története egy fontos tanú hitvesének személyes élményei, hivatásbeli tapasztalatai és széles ölelésű kutatómunkája alapján. Mintegy háttérként Esze Magdolna elbeszéli egyrészt azt, aminek egyedüli tanúja volt: megismerkedését, szerelmét, házasságkötését és életét Káldy Zoltánnal egészen az utolsó hónapok szívszorítóan fájdalmas megpróbáltatásáig. Talán senki sem tudott erről egyházunkban. Másrészt pedig elbeszéli az egész korszakról azt, amit és ahogyan ő személyesen átélt, kiegészítve az egyházi élet fejleményeit Káldy Zoltán írásaival és feljegyzéseivel, valamint más korabeli egyházi és kormányzati szövegekkel (visszaemlékezések, előadások, levelek, hivatalos dokumentumok stb.), amelyeket nemcsak ismertet, hanem sokszor teljes terjedelmükben idéz is. Megkönnyíti ezzel az olvasást, mert az olvasó elé teríti a tárgyalt szövegeket, de meg is nehezíti persze, mert nem fukarkodik a háttéranyag felvonultatásával. Nemcsak történeti dokumentumokat vesz elő, hanem interdiszciplinárisan közelít a kérdésekhez, amikor a diakóniai teológiával kapcsolatban kitér az egyetemes egoizmus Bagdy Emőke pszichológus által megfogalmazott jelenségére (1: 482–485. o.); kritizálja a csupán leíró szemléletű történetírást, amelynek fő szempontja a kíváncsiság (Szabó Csaba, 2: 42–43. o.); a püspöki tiszt 1958-as betöltésével kapcsolatban felidézi a modern legitimitáselmélet szempontjait (Zsidai Ágnes, 2: 52–54. o.; Harmati Béla, 2: 59–61. o.). De elemzi a bűnbakképzés szociálpszichológiai elméletét (Csizmadia Ervinre hivatkozva, 2: 62–69. o.); Fazakas Sándor segítségével elemzi bűnbánat és bűnbocsánat viszonyát (2: 83–96. o.), és behatóan ismerteti és tárgyalja a tényfeltárás több szempontból is vitatott problematikáját (2: 17–120., 274–325. o.). Nem kerüli ki, hanem részletesen sorra veszi az 1956 utáni évtizedek legtöbb feszültséget keltő és legfájdalmasabb evangélikus egyházi „ügyeit”. Ilyenek az első kötetben a budapesti világgyűlés előtti sajtóvita a diakóniai teológiáról a külföldön szolgáló magyar lelkészekkel (Vajta Vilmos, Gémes István, Terray László, Pátkai Róbert), Dóka Zoltánnak az LVSZ-hez küldött levelével és ennek hazai hullámverésével, előtte még Fasang Árpád levele Ordass Lajos rehabilitálása ügyében. A második kötetben az ún. „fóti ügy”, Danhauser László és Csengődy László budahegyvidéki lelkészek megítélése, dr. Karner Károly, dr. Sólyom Jenő és dr. Wiczián Dezső teológiai tanárok eltávolítása, Scholz László, Kendeh György, Botta István vidékre űzése, valamint dr. Schulek Tibor nyugdíjazása. Akinek van ereje végigolvasni, hogy lelkészek, korábbi küzdőtársak és jó barátok – eufémisztikusan szólva – mint kerültek egymással szembe, valóságos rémregényt tart a kezében, amelyre Káldy Zoltánné maga is találónak tartja a jellemzést: rettenet (2: 233. o.) és borzalom (2: 234. o.).

Általánosító, de aligha cáfolható a szerzőnek az a sommás megállapítása, hogy az utókor – vagyis a jelenben nyilatkozók – Káldy Zoltánt okolják és teszik felelőssé az egyházunkat és lelkészeit ért minden sérelemért, sőt tendenciózusak, részrehajlók még azok is, akik a múltat igényesen igyekeznek bemutatni. Sőt, félek, nem lehet elhárítani Káldy Zoltán személyét illetően a differenciálatlan közbeszéd vádját sem.

Lélekemelő kivételt jelentenek Andorka Rudolfnak a temetésen elmondott szavai (2: 410–411. o.). Ő a püspök vállára nehezedő, szinte emberfelettien nehéz feladatokra utalt, amelyekkel „küzdött, őrlődött, végül szó szerint összeroskadt a teher alatt. Ne felejtsük el ezt az áldozatvállalást!” (2: 411. o.) Könyvében Káldyné ismételten említi a püspöki szolgálatnak azt a figyelmen kívül nem hagyható behatároltságát, amelyet az állami szervek kényszerítettek rá minden akkori egyházi vezetőre. Volt egy pont, amikor már Káldynak is világosan kellett látnia, hogy ha előbb nem tudta volna is, csak az állami szervekkel kapcsolatban állva láthatja el a püspöki tisztet. Az állam és az egyház viszonyában a puffer szerepét osztották rá, ő pedig úgy gondolta, hogy az egyház érdekében – önmagát mintegy feláldozva – vállalnia kell azt. Az állami ütések őt érték először, ő pedig továbbította az egyház felé azt, amit nem volt képes elhárítani. Ezért a megbántottaknak vagy egyet nem értőknek az állami szervekkel szembeni keserűsége is elsősorban rá irányul(t). De a megszorongatott egyház(iak) jajszavát és könyörgését is neki kellett megszólaltatnia az állam képviselői előtt. Így – bár együttműködött az állami szervekkel – őt is bizalmatlanul nézték, megfigyelték, sőt kompromittálták is az egyház előtt (Kertész Botond megállapítása, 2: 111. o.), miközben az állami szervek előtt a rendszeren kívülinek tekintett egyházak egyikének képviselője volt, és az egyház érdekében szólt.

Nem alaptalanul rója fel a könyv szerzője a ma nemzedékének, hogy a püspök közbenjárását nem igazán értékeli, sőt nem is méltatja figyelemre. Tanulságos lenne megvizsgálni, hogy voltak-e olyan egyházellenes és a lelkészek szolgálatát vagy személyét érintő állami intézkedések, amelyeket ki lehetett volna védeni vagy legalább enyhíteni. És hogy lehettek volna-e az egyházi élet szabadságának korlátozásában olyan engedmények, amelyeket még ki lehetett volna harcolni. Kétségtelen, hogy a szocialista rendszer negyven éve alatt számos olyan kis lépés vált lehetővé, amely a legélesebb egyházüldözés idején még elképzelhetetlen volt. (Közbevetett megjegyzések: Ordass püspök nem tudta elérni, hogy Mihályfi Ernő és Darvas József lemondjanak egyetemes, illetve déli kerületi felügyelői tisztükről. Amikor a hetvenes években a kerületi felügyelő végül lemondott – pontosan emlékszem erre –, Káldy püspök megkönnyebbülten sóhajtott fel. A hetvenes években a hannoveri püspököt Káldy Zoltán igazította útba Ordass Lajos Márvány utcai lakásához. A nyolcvanas évek elején, Pozsonyba vonatozva Fabiny Tibor professzor felvetette a fasori gimnázium visszakérésének dolgát, amire Káldy Zoltán azt válaszolta, hogy korábban, egy nagyon kedvező pillanatban felvetette a kérdést, de Miklós Imre határozottan elutasította.) Mivel az állami és egyházi részvevők szerepét számos ügyben csaknem lehetetlen pontosan tisztázni – többek között az állami és egyházi vezetők egymásra mutogatása miatt –, komolyan meg kellene szívlelni a szerző ismételt intéseit, amelyekkel az egyértelműen nem bizonyított állításoktól óv.

Elterjedt történetszemlélet Magyarországon általában és az evangélikus egyházban is, hogy az 1945 előtti évtizedekig minden rendben volt, de aztán jöttek – Móra Ferenc szavával – a komenisták, és mindent felforgattak. Elgondolkodtatóak ebből a szempontból azok a szavak, amelyeket a könyv Ordass Lajos 1945-ben elhangzott püspöki székfoglalójából idéz. Az egyház belső helyzetét érintve Ordass püspök a lelkészek közötti és a gyülekezetekben megélt testvéri közösség fogyatékosságait említette, amelyek előidézhetik az egymás iránti bizalom hiányát (2: 151. o.). Ebben a helyzetben szakadtak a lelkészekre és az egész egyházra az állami megpróbáltatások. De gondolkodtassanak el mindenkit a szerzőnek azok a kritikus megjegyzései is, miszerint a rendszerváltozás utáni visszatekintések és értékelések túlnyomó része úgy szimplifikálja a korábbi helyzetet, mintha az ún. Káldy-korszakot kizárólag Káldy Zoltán formálta volna.

Lehetetlen, hogy ne legyen szó a könyvben a diakóniai teológiáról is. Ez a hazai kritikus lelkészekkel, de az emigránsokkal és a külföldi vendégekkel folytatott sokszor heves vitáknak is visszatérő témája volt. Ma egyesek száján és a fiatal nemzedék fülében valószínűleg nem több ez, mint szitokszó, amellyel egy korszakot ítélnek el és bélyegeznek meg. Nem vagyok biztos abban, hogy mindenki pontosan tudja-e, miről beszél. Kétségtelen, hogy a múltban kísértett a diakóniai teológia „mechanikus szajkózása” (Benczúr László kifejezése, 1: 167. o.). Viszolyogtunk a kifejezéstől, amikor csak azt hallottuk ki belőle, hogy az a fennálló rendszer igazolása. Pedig a maga tiszta megfogalmazásában jelentős médium volt abban is, hogy meggyőzze az ateista állam képviselőit az egyházak és a keresztyének társadalmi hasznosságáról, és bizonyítsa előttük létjogosultságukat. A lelkészeket és az egyháztagokat pedig arra biztatta, hogy igyekezzenek aktív szerepet vállalni a társadalomban a hit szabályai szerint. A világ-szemléletű és a közgazdaságtanban magasan kvalifikált Káldy Zoltánné közli a már LVSZ-elnök Káldy Zoltán egy kiváló, korábban nem publikált előadását – Világunk éhes a diakóniára (1: 218–225. o.) –, amelyben semmi sem található a fentiekben említett szűk látókörű és kicsinyes sablonokból. Az előadás jelentőségét abban látom, hogy a köldöknézésre hajlamos magyar társadalom előtt érzékelteti, milyen a minket körülvevő világ valósága, és ma, amikor gyülekezeteinkben alig-alig van szó az intézményes diakóniáról, ez utóbbi fontosságát és egyházi jellegének szükségességét hangsúlyozza.

A könyv meglepetése az is, hogy az Ordass–Káldy-ellentéten túl a kettejük közötti párhuzamról is beszél. Forrásként használja, természetesen kritikai megjegyzésekkel, az Ordass-köteteket, de a Farkasréti temetőben egymástól nem messze nyugvó két elhunyt püspök néhány prédikációját párhuzamba is állítja. Többet kellene olvasnunk mindkettőjüket, hogy megalapozottabban tudjunk beszél(get)ni róluk.

Meghaladná egy könyvismertetés terjedelmét, ha minden érintett témát meg akarnánk akár csak említeni is. El kell azonban még mondani azt is, hogy a könyv szerzője nyílt sisakkal lép elő: nemcsak támad, kritizál vagy védekezik és mentségeket keres hitvese számára, hanem ellenvéleményekre is nyitott. Történeti, bölcsészeti és teológiai kutatás eredménye a könyv, amely irdatlan mennyiségű anyagot közöl, és roppant szerteágazó kutatómunka áll mögötte. Érvelését elsősorban nem a szobatudós hűvös távolságtartása jellemzi, hanem a megrendítő elszántság és a szent elfogultság szeretett férje védelmében, ezért sok ponton inkább perlekedő és korholó, olykor szarkasztikus is. Mélyen megérintettként, hitvesi szerelemből született könyvet tart kezében az olvasó, aki nem tudja magát annak tartalmán könnyedén túltenni. De el is gondolkodtat a szerző. Aki nem ért vele egyet, annak érvekkel és adatokkal kell előállnia. Kellemetlennek mondható a könyv abban az értelemben, hogy nemcsak rajtunk kívül álló valakit értékel, hanem önvizsgálatra is hív. Az olvasónak legalább önmagában meg kell válaszolnia a kérdést, hogy ő hogyan szólt és tett vagy szólt és tett volna azokban az időkben. Új számvetésre van szükségünk, amely így kérdez: mit vétettem én és mit szenvedett ő, az események másik részese?

A bevezetőben mondottak ellenére a könyv nem egyszerűen apológia, hanem alcíme szerint Káldy Zoltán emlékére készült, aki „mély hittel rendelkező, tiszta lelkű, tiszta kezű, tiszta életet élő, puritán, erős fizikumú fiatalember volt, aki hivatását, munkáját végtelenül szerette” (2: 110. o.). Az akkori helyzetekbe belelátva vagy azokat átélve nagyon is érthető, hogy az özvegy már-már „harcos amazonként” (2: 132. o.) küzd néhai hitvesének igazáért és becsületéért, de mivel közelről látja, látja azt is, hogy „irgalmatlanul szenvedett” (2: 208. o.) egy-egy helyzetben, és megérti, hogy a roppant feszültségek között olykor „agya is elborult, idegrendszere átlépte a tűréshatárt” (2: 233. o.). Csak természetes, hogy a körülményeket is felvázolva Káldy Zoltánné megérti férjét, és megértést kér másoktól is. De ugyanakkor mélyen krisztusi, amikor így ír: „…megkövetem Káldy nevében is, ha bárki sorsának kedvezőtlen alakulásában a legkisebb szerepe is volt.” És: „Kérem Istent, hogy hibáiért, bűneiért bocsásson meg, és erre kérem szolgatársait is.” (2: 266. o.)

Múltunkat – benne egyházunk múltját – nem lehet úgy megőrizni és elhordozni, hogy csak a magunk igazságát hajtogatjuk, és a számunkra kellemetlent elhallgatjuk. De nem az elhallgatás ad megnyugvást, hanem a kibeszélés, megbeszélés és kölcsönös megbocsátás.

Illesse köszönet Esze Magdolnát ezért a könnyekkel írt emlékműért. Bocsánatkérésére legyen megbocsátás és bocsánatkérés a válasz. Az ő koszorúja mellé így tegyük le – ne csak jelképesen – egyházunk koszorúját is, és folytassuk a beszélgetést, ami az igazság utáni vágytól hajtva akár vitává is válhat. De folytassuk mégis úgy, hogy aki virágot visz az egyik püspök sírjára, tegyen virágot a másikéra is.