Ki ne vágyódna egy csendes órára vagy csupán egy kicsi időre, amikor nyugodtan gondolhat mindarra, ami vele történt és eltöprenghet arról is, merre tart az élete? A személyes és közösségi hitélet egyik legfontosabb területe az emberi lélek ápolásának és gondozásának naponkénti gyakorlata. Szeretnénk kiszakadni ekkor a mindennapi küzdelmekből, hogy megpróbáljuk átélni azt a legmélyebb belső kapcsolatot, amely Istenhez és emberekhez köt, s amelyben az összetartozás érzése határoz meg mindent. Lehet, hogy a lakás egy kis zugába húzódunk vissza, vagy beülünk egy üres templomba, esetleg elvonulunk a természet egy számunkra különösen is kedves szögletébe, de mindenképpen közelebb a nyugalomhoz, a békességhez és a zavartalan csendhez. Egy képzeletbeli sátorba sietünk, ahol régiek és újak találkoznak. Itt szabadon hallgathatunk és beszélhetünk.
Eszünkbe jutnak történetek, érzések és találkozások. Kérdéseket tehetünk fel bátran. Nincs kioktatás vagy rendreutasítás. A nyugalom sátra sok helyen felállítható. A teteje nyitott és az oldala sem zárt. Felülről érkezik az az erő és inspiráció, amelyre állandóan szükségünk van ahhoz, hogy elindulni, cselekedni és megérkezni tudjunk a mindennapos küzdelmek során.
Aki ma szeretne megtanulni imádkozni, beszélgetni és meditálni, úgy tűnik, nincs könnyű helyzetben. Rengeteg a kínálat, sok a különlegesnek hirdetett eljárás. Mégis tudnunk kell, ma is léteznek a legegyszerűbb, eleinktől örökölt formák, és mindenki megtalálhatja a neki megfelelő utat: az értékes közelség alkalmát. Ebben nem a mi szavunk a döntő, a kezdő lépés. A most közreadott gondolatok, imádságok, meditációk sem. Az első lépés, a valóban kezdeményező kommunikáció mindig Isten szava, keresése és cselekvése. Erre irányul és ebben születik meg minden imádságnak szánt emberi szó, kifejezés vagy akár egyetlen sóhajtás is.
Jó lenne, ha ez a kötet sokak számára lehetőséget adna arra, hogy mások imádkozó szavai vagy egy-egy kép segítségével erőt és hitet találjanak Isten közelségében. Ebben a kötetben nem különülnek el egymástól generációk, különféle gondolkodásmódok sem húzódnak megkeményedett nézetek sáncai mögé, hanem érdeklődéssel fordulnak egymás szóhasználatához és megközelítési módjához. Krisztus követésében úgy tehetünk lépéseket, ha az önmagunkon túlihoz, a sajátunktól különbözőhöz is hajlandók vagyunk komolyan odafordulni. A csendbe belépő imádkozó, meditáló ember mindig sok-sok életet visz magával, és nem elfelejt, leír sorsokat, hanem hordoz és felvállal embereket. A fogyasztói kereszténységből ezzel a gyakorlattal járható út nyílhat számunkra is az áldozatot vállaló krisztusi életforma felé. Nem hiábavaló őszintén megvizsgálni magunkat abban az értelemben, hogy mennyire vagyunk képesek gyengébbekkel, kisebbekkel, sőt általában a körülöttünk élőkkel valóban közösséget vállalni. Az imádság ebben is segíthet rajtunk. Ahol pedig a mi szavaink hiányosak, egy mások által leírt mondatsor elindíthat az újragondolás és az átérzés felé. Lezártnak hitt utak kinyílhatnak, sőt békétlenséggel elintézettnek gondolt döntések rendeződhetnek az imádkozó ember életében.
Jézus Krisztus egész emberi lényünket szólítja meg a kommunikáció teljességében. Bibliai igék különleges ereje az életünkben, egy-egy igehirdetés továbbélése, a templomi istentisztelet formáló hatása tanúskodik ma is erről. Különös és nagy titok az, hogy ki és mikor érti meg igazán a Szentírás üzenetének nagyságát. Azt pedig tudjuk, hogy a személyes átélésnek rendkívül nagy jelentősége van keresztény életünkben. Ehhez szükséges, hogy új, mai vallomások is kezünkbe kerüljenek. Kortársak egymás gondolatát és imádságát közvetítő és közreadó szolgálata ezért különösen is értékes és fontos ajándék számunkra. A belső szoba rejtett kincseinek felnyitása és mások elé tárása nem könnyű feladat, nem a dicsekvés hamis indulatával történik, hanem az öröm és a vigasztalás átélt közösségének felkínálásával.
Egyházi megújulás nem képzelhető el a lelki élet újrafogalmazó és aktuálisan megszólaló kommunikációja nélkül. Isten szava úgy ér el minket, ha nem a részünkről sokszor természetesnek vett monológ útját járjuk, hanem dialógusban élünk. Az imádságban első renden mindig arra kapunk lehetőséget, hogy meghalljuk Isten szavát életünkkel kapcsolatban. Erre irányítja a figyelmünket Luther tanítása is, ahogyan azt istentisztelet előtt, akár minden vasárnap elolvashatjuk az énekeskönyvünkben: „Ha az idő és a hely megengedi, minden imádságomban négy csokrot kötök. Először is tanításnak tekintem az imádságot, és megvizsgálom, hogy mit kíván tőlem a mi Urunk. Azután hálaadássá formálom, harmadszor bűnvallássá, negyedszer kéréssé.” (EÉ 683. o.)
Ehhez a Luther által megfogalmazott formáláshoz szeretne friss segítséget nyújtani ez a gyűjtemény – abban a tudatban, hogy a legteljesebb formálás mindig a Szentlélek vezetése alatt történő életújulás és igazi változás. Sokak munkája, több munkacsoport működése, gyülekezeti tagok és lelkészek aktivitása, fiatalok és idősek levelei és írásai úgy kerülnek egymás mellé ebben a kötetben, hogy a színes és sokféle megközelítés közös értékké kovácsolódhasson az olvasó életében.
Kinek szánjuk ezt az összeállítást? Nyitott és kereső embereknek, akik szívesen élnek azzal az átadott értékkel, amit majdnem száz forrásból, mintegy három év gyűjtő- és rendező munkájával sikerült előkészíteni.
Visszhangra mindenkinek szüksége lehet az életút legkülönbözőbb állomásain. Sikeres és problémamentes ívelésben, kudarcos és megpróbáló napokban egyaránt. Ha kézbe vesszük, akkor tegyük meg azt is, hogy egy pillanatra lefékezzük a rohanást, a küzdelmet és a hangerőt vagy a sebességet annak érdekében, hogy jól hallható és mélyen átjáró üzenet kerüljön közel hozzánk.
Az imádkozó élet megújulása
Az imádság jelenléte az emberi életben rendkívül sokszínű és összetett. Nem szűkíthető le egyszerűen a liturgikus értelemben használt imádságos gyakorlatra vagy egy-egy kegyességi irányzat által elfogadott módszerre. Az imádság az ember gondolatainak, érzéseinek és az emberi lét rejtett dimenzióinak Isten színe elé kerülése, válasz Isten megszólítására – szavakban vagy éppen szavak nélkül. A teremtmény visszhangja, válasza és felelete mindarra, amit Teremtőjétől kapott. A teremtménylétezése, életmegnyilvánulásai és mozgása már önmagában is a teremtői akarat magasztalása. A teremtettség teljessége felől szabad megérkeznünk ahhoz a szűkebb értelemben vett liturgikus imádságformához, amelyet külön részletességgel tudunk megvizsgálni. A természet és benne az ember lélegzetvétele már ősidők óta imádkozó mozdulatnak számít, ahol a létezéshez szükséges legalapvetőbb igény, a levegő elnyerése imádkozó sóhajként jelenik meg. Ez a jelenség a páli teológiában ott jelentkezik, amikor az ember földi létét és küzdelmét értelmezi az apostol Róm 8-ban: Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. (Róm 8,22–23)
Ebben a „segítségre szoruló” állapotban, az ember Isten közelségét áhító állapotában a szív és a lélek megnyilvánulása az imádkozás. A töredékessége is kifejeződik itt. Az, hogy erőtlen és tökéletlen az ember imádsága, de a „Lélek esedezése” teszi helyére az emberi szavakat (Róm 8,26–27).
Az imádkozás módjai
Az imádkozás általános és széles körű értelmezésének összefüggésében két területet különböztethetünk meg:
– a kifejezett (nyilvánosságra kerülő) és
– a ki nem fejezett (nyilvánosságra nem kerülő) imádkozási módokat.
A kifejezett imádkozáson az egyházi nyilvánosság körében gyakorolt imádságot értjük. A közösségben elmondott, felolvasott vagy éppen énekelt formák tartoznak ide. De ide sorolhatjuk a családi közösség imádságait is, vagy az egyházi és egyéni területre egyaránt jellemző asztali áldásokat, reggeli és esti imádságokat is. Ezekre jellemző, hogy egy meghatározott egyházi kultúrához tartoznak, azok számára jól érthetőek, akik ebben a kultúrában és közösségben benne élnek, a kívülállók részére azonban idegenül hatnak. Az imádságok nyelvezete is, a kifejezés módja is azok számára vigasztaló és erősítő, akik kötődnek az egyházi hagyományokhoz és az egyház mai létformájához.
A ki nem fejezett (nyilvánosságra – konkrét imádságként – nem kerülő megnyilvánulások) formákban megjelenő imádságokra, épp a sajátosságuk miatt, nehéz definíciót megfogalmazni. De ebbe a nagyon tág kategóriába tudjuk besorolni azokat a helyzeteket és gondolatokat, amikor önmagunk vagy egy másik ember számára jót kívánunk, jó érzéseket, jókívánságokat hordozunk magunkban. Jellegzetes formája ennek a köszönésekben implicit módon benne rejlő imádság: „Isten áldjon!”, sőt ide sorolható a „Jó egészséget!”, de még az „Egészségedre!” kívánság is. Az imádság ősi formája rejtőzik a távozáskor, elmenetelkor mondott köszönésformában: „Isten veled!”, illetve ebben a búcsúformulában: „Isten őrizzen!” A nézés, a tekintet is lehet ilyen „imádságos” mozzanat, amikor egy keresztre, egy templom épületére vagy éppen egy képre nézünk csupán, de bennünk rejlik sok-sok ki nem mondható vagy ki nem mondott érzés, „imádságos” lelkiállapot. Sok esetben azért is sorolhatók ezek a megnyilvánulások a ki nem fejezett imádságok közé, mert egyszerűen nincsen olyan szituáció, amikor el lehetne mondani vagy meg lehetne fogalmazni az ilyen imádságainkat. Leginkább azonban akkor érvényesül ez a „ki nem fejezett” formula, ha az a személy, aki kimond egy-egy ilyen köszöntést, elköszönést vagy egy helyzethez kapcsolódó kívánságot, esetenként szinte rövid imádságot, bár ő az „imádkozó”, nem engedi önmaga számára imádságként komolyan venni és így felfogni a mondottakat. Meglepően sokszor találkozunk ilyen különös, „ki nem fejezett imádságokkal” a hétköznapokban.
Természetesen hozzá kell tennünk ehhez azt, hogy a keresztény gondolkodás az imádkozásnak ezt a tágabb értelemben vett, „szekularizált” formáját nem tekinti minden további nélkül imádságnak. Az imádság ugyanis számol annak valóságával, megszólíthatóságával, akihez szól. Tudatában van annak, hogy az imádság sohasem monológ, hanem Istent megszólító dialógus, illetve válasz Isten megszólító szavára. A keresztény imádságnak kialakult, begyakorlott formái vannak, többnyire ezeket fogadjuk el normatív imádkozási formáknak. Az eredetet tekintve a zsinagógai istentisztelethez kell visszanyúlnunk. Az első keresztény gyülekezet imádkozása ebből merített.
Az egyház imádsága és a csend
A keresztény imádságok csoportosításánál
– a szavakkal kifejezett formát és
– a misztikus formát különböztetjük meg.
A szavakkal történő imádkozásnál az evangéliumi felhívásnak teszünk eleget. A Szentírásban kapott útmutatás alapján öntjük szavakba gondolatainkat, érzéseinket Isten előtt. Erre szolgálnak alapvető példaként a zsoltárok, a Miatyánk, illetve a fellelhető bibliai imádságok. Az Istenhez fűződő viszony szavakban történő kifejeződési lehetősége és alkalma az imádság.
Az Istenhez forduló emberi gondolatok kifejezése történhet – magasztaló imádságban,
– hálaadó imádságban,
– bűnvalló imádságban,
– könyörgő (kérő) imádságban.
Valamennyi alapforma az egyház történetének egy-egy korszakában jellemző módon felerősödött, fejlődött, és a mai formájuk ősi gyökereit megismerhetjük a fejlődéstörténetükből. Az evangélikus hátterű imádság tartalmi és formai fejlődését meghatározza az, hogy az istentiszteleti élet középpontjában a prédikáció áll, és ennek megfelelően a szavakba öntött imádság jellemző ránk. A lutheri tanítói munka máig leghatásosabb műve ebben az értelemben is a Kis káté, ahol a megadott és megmagyarázott szövegű és szerkezetű imádságok egyértelmű példaként hatottak. Az imádságnak a mindennapi élethez szoros kötődése van. Az eligazodás és a tájékozódás mellett az is fontos, hogy az imádság szavain keresztül értelmezzük Isten előtt a mindennapjainkat.
A szavak nélküli imádkozásnak is nagyon hosszú története van, hiszen a szerzetesi életformával ez a módszer járt együtt. A hallgatás is lehet a gondolat és az érzés hordozója. A csend és a hallgatás is képes arra, hogy az emberi életet eligazítsa, annak tájékozódását segítse és azt Isten színe előtt értelmezze. A hallgatás során is lehetőség nyílik az önismeret gyakorlására, fejlesztésére. Szent Antal szerint „Nagyon jó számunkra, hogy visszahúzódunk saját cellánkba, és életünk során sokszor elgondolkodunk önmagunkról, míg csak meg nem tudjuk, mifélék vagyunk.” (Anselm Grün: Imádság és önismeret. Bencés lelkiségi füzetek, 15. kötet. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1998. 15. o.)
Alexandriai Kelemen már nagyon korán szól az önismeret és az istenismeret kapcsolódásáról: „Úgy tűnik tehát, hogy minden megismerés közül a legfontosabb önmagunk megismerése; mert ha valaki önmagát megismerte, meg fogja ismerni Istent.” (Uo. 9. o. 18.)
Ez az önismereti feladat rendkívül lényeges eleme annak a csendnek és hallgatásnak, amelyet minden imádsággal foglalkozó embernek meg kell tanulnia. A csendes idő megelőzheti, mintegy előkészítheti az imádságot, de önmagában is állhat mint az imádkozás egy fajtája. Az a kor, amelyben élünk, mind az egyéni, mind a közösségi lelki gyakorlatok terén újra felfedezi és nélkülözhetetlen elemként éli meg a csendet, az imádkozás csendjét. Áhítatot, istentiszteletet és egyéni imádságos perceket nem lehet előkészítő és levezető csend nélkül gyakorolni. Ehhez a csendhez el kell jutni a szavakon keresztül, ahogyan a Kirkegaardtól származó, közismertté vált mondás is mutatja: ahogyan az imádságom egyre áhítatosabb és bensőségesebb lett, egyre kevesebb lett a mondandóm, és végül egészen csendben maradtam. Az imádság során megszülető csend mindig Isten jelenléte iránti figyelmet fejleszt ki az emberben. Erre a tisztuló odafigyelésre segíti az imádkozó embert az, ha minden környezeti hatás zavarásától szabadulni képes.
Mi minősül imádságnak?
Mire szolgál a szavak nélküli imádság? Az imádság szavak nélküli, csendes formája fejezi ki a leginkább azt, hogy az imádságban egész emberi lényünk részt vesz. Test, lélek, érzések, érzékszervek, szív és értelem egyaránt benne vannak imádkozó cselekvésünkben. A csendes imádsághoz külső és belső nyugalomra van szükségünk. A csend szigetét nem egyszerű megtalálni sem önmagunkon belül, sem pedig körülöttünk. E nélkül pedig nincs sok esélyünk arra, hogy valóban imádkozó helyzetbe tudjunk kerülni. A figyelem és a nyugalom azért fontos, hogy rá tudjunk hangolódni Isten jelenlétére, és válaszát el tudjuk fogadni. Az imádkozó gyakorlat igazi célja, hogy meghalljuk és megérezzük az isteni jelenlétet és üzenetet. Nem a mi közlésünk a döntő, hanem éppen az, ahogyan Isten felel az imádságban. Az imádság csendje segíti elő azt, hogy éberek legyünk lelki értelemben, és félre tudjunk tenni belső feszültségeket és nyugtalanságot annyira, hogy még a légzésünk nyugalmát is megteremtsük.
Az imádság misztikus hagyományában és a mai meditációs gyakorlatokban egyaránt előtérbe kerül a légzés és az imádság születésének kapcsolata. A régi mondás ma is elgondolkodtató: valójában minden ember imádkozik, mert mindenki lélegzik. A levegővétel, a be- és kilégzés mechanizmusa olyan alaphelyzet, amely kifejezi, mennyire Istenre utalt az életünk. A levegővétel részesedés Isten megajándékozó, életben tartó gondviseléséből. A biológiai szükségszerűség is arra mutat, hogy e nélkül a részesedés nélkül nincsen élet. A protestantizmus racionalizáló törekvései háttérbe szorították és elfeledtették ezeket a misztikus gyökerű mozgásokat, és ezzel az imádság egészét érte veszteség. Ma a protestáns világ újra felfedezi az imádkozásnak ezeket az elfelejtett módjait. Nyilvánvaló a kapcsolat napjaink zilált, hangos, szétszórt életformája és a csendes, koncentrált és egész személyiségünket átjáró imádkozási formák keresése között.
A kilégzés folyamatában a visszaadás és a köszönetnyilvánítás elemei ismerhetők fel. Maga a lélegzés pedig az egész emberi életen keresztül tartó, meg nem szűnő folyamat, létfunkció, amely az ember földi életének utolsó pillanatában hirtelen szűnik meg, vagy fokozatosan lelassul és kiegyenlítődik, majd egy elhalkuló folyamattal megáll. Ebben az értelemben az egész test imádkozik egy életen keresztül tudatosan vagy tudattalan működésével úgy is, hogy a Lélek csatlakozik szüntelenül, a maga titokzatos módján ehhez a természetes folyamathoz. (Evangelischer Erwachsenen Katechismus – Gütersloher Verlaghaus, 2000 – nyomán)
Miért lehet fontos számunkra ma ez a levegővételben megtestesült imádság? Leginkább abban az értelemben lényeges ez most számunkra, hogy amikor imádságokat olvasunk, közöttük különbséget teszünk, elítélő vagy magasztaló jelzőket fogalmazunk meg könnyedén, akkor rá kell ébrednünk az imádság emberi és isteni titokzatosságára. Az imádkozás sokkal mélyebb és titokzatosabb funkció annál, mint ami belőle szavakkal elmondható vagy leírható. Tanítani, gyakorolni és fejleszteni is csak úgy lehet, ha az alázat tisztaságával közeledünk hozzá. Mi minősül imádságnak és mi nem? Sokan és sokféle formában próbáltak erre a kérdésre feleletet találni. Maga az egyház története is ad egy választ: a legrégebbi korok klasszikus értékű imádságai mind a mai napig élnek és elcsendesedésünknek alkotóelemei. A klasszikus fohászok, vallomások és könyörgések fennmaradtak, és ma is átérezhető küldetésük van.
A „belső utak”-nak is nevezett lelki élet gyógyító, erősítő és életmegújító szerepe nem vonható kétségbe. Az imádság aktív gyakorlásával az önuralom, az önismeret és a mások- hoz való viszonyulásunk állandóan alakul, fejlődik. Az egyéni és a közösségi imagyakorlat egyaránt fontos az aktív imaélet szempontjából. Mit tehet a gyülekezeti közösség az imádkozó élet fejlődéséért? Odafigyelhet a környezet kialakítására, gondoskodhat használható, építő olvasmányokról és ápol- hatja a közösséget, amelynek megtalálása segít imádkozni és az imádkozó életben megmaradni. Természetesen mindig könnyebb a külső körülményeket megteremteni, mint a belső, lelki folyamatokat alakítani, gondozni és építeni. A külső gyülekezetépítési feladatok végzése közben nem szabad erről a belső építkezésről megfeledkezni. Egyének és közösségek egyaránt ebből és ezáltal újulnak meg és jelennek meg aktív erőként a gyülekezeti szolgálatban. Nem öncélúan, nem önmagunkért történik mindez, hanem azért a képességért, hogy Krisztus-hordozókká váljunk a saját környezetünkben, az emberek közösségében. Individualizálódó korban élünk, az individuális kegyesség gyors népszerűsödése is megfigyelhető. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy ápoljuk az imádság közösségi formáit és megnyilvánulásait. A gyülekezetnek nagy szerepe van ebben a folyamatban.
Érdemes küzdeni az imádkozó életért
Mit tehetünk akkor, ha nem vagyunk képesek az imádkozásra, vagy arról vallanak emberek körülöttünk, hogy nem tudnak imádkozni? A legelső, amire figyelnünk kell, hogy semmilyen hirtelen, ítéletszerű vagy bántó mondatot ki ne mondjunk másoknak. Önmagunkkal kapcsolatban is tudomásul kell vennünk azt, hogy az imádkozó életformával együtt jár az aktívabb és a passzívabb szakasz. Ezekben az esetekben a türelmes hallgatás, a rövid beszélgetések és a keresztény testvéri bizalom kifejezése fontosak.
Elutasításra, lemondásra, büntető, szankcionáló magatartásra nincsen szükség másokkal szemben. Erre felhatalmazásunk sincs. Alázat és szelídség előbb segít elmozdulni a holtpontról, mint bármilyen magabiztos és gőgös kijelentés. Mindig szem előtt kell tartanunk az imádkozás mélységét és titokzatosságát, tudva, hogy nem valami akaratunktól vezérelt tevékenységről van egyszerűen szó. Ezt akkor is szem előtt kell tartanunk, ha valakit – felnőttet vagy gyermeket – imádkozni tanítunk. Az imádság maga – az Isten színe előtti helyzet felfedezése – tanít leginkább imádkozni. Mások által elmondott, leírt szövegek segíthetnek akkor, amikor valaki képtelen erre különböző okok miatt.
Nagy sikere volt Angliában Ruth Gledhill imádságos gyűjteményének (1997), amely a The Times című újság olvasóitól összegyűjtött imádságokat tartalmazza. A Book of prayers címmel megjelent 288 imádság érdekessége az, hogy hatalmas mennyiségű beküldött „szövegözönből” válogatták ki. A szerzők mellett mindig találunk utalást arra is, hogy milyen élethelyzetben írta, mondta el valaki az imádságot. Amikor a gyűjtés idején egymás után érkeztek be a szerkesztőségbe a szövegek, a szerkesztő, Ruth Gledhill azon csodálkozott el a legjobban, hogy mindig élettörténetet is küldtek az imádsággal együtt. Sosem pusztán önmagában áll egy alkotásként a szöveg (az imádság), hanem mindig konkrét kapcsolódása van egy élethez, élethelyzethez vagy egy váratlan eseményhez. Az imádság minden esetben visszatükröződése annak, ami éppen bennünk van, és bepillantás a félelmeink, érzéseink, örömeink világába is. Ezért a lehetőségért is fontos kérdés számunkra ma az, hogyan lehet tanítani, átadni az imakultúrát egy olyan világban, ahol a hagyományos közvetítők egyre kevesebb erővel rendelkeznek. Az intézményes egyház szűkebb környezetben hat, a családi közösség pedig egyre ritkábban jelent imádkozó és imádságot átörökítő tényezőt. Ebben a helyzetben szükséges, hogy egy állandóan jelen lévő, imádságra nevelő folyamat jellemezze az egyházi tevékenységet. Történhet ez úgy is, hogy nyilvános tanítási tevékenységében az imádságot nem csupán kötelező tradícióként használja és őrzi, hanem rámutat az imádságos élet jelentőségére, erejére és értékeire.
Ha imádkozni tanítunk, döntő, hogy hiteles legyen a megszólalásunk, és valljunk az imádkozó élet evilági értelméről is. Az említett imakönyvben Ruth Gledhill egy bíboros szavaiból idéz, aki iskolaigazgatókhoz intézett beszédében a következőket mondja: „Arra tanítani az ifjúságot, hogyan imádkozzon, nem egyszerűen annyit jelent, hogy megköveteljük tőle, hogy meg- határozott időben és bizonyos alkalmakkor imádkozzon. Imádkozni tanítani kettős hatású tevékenység: mélységesen nevelő és spirituálisan megerősítő.” (The Times: Book of Prayers. Edited by Ruth Gledhill Mowbray, London, 1997, 1998, Introduction) Ehhez fűzi hozzá még személyes megjegyzését: „Azok számára, akik – mint én is – hiszik, hogy az emberi személyiséget három lényeges összetevő alkotja – a fizikai, a mentális és a spirituális –, azok számára az imádság a mindennapi élet nélkülözhetetlen része, ugyanúgy, mint a táplálék és a szeretet. De ahogyan a gyerekeket meg kell tanítani helyesen enni és szeretni, ugyanúgy meg kell tanítani azt is, hogyan imádkozzanak. Az ösztönös Isten felé való fordulás lehet természetes, mint amilyet a vallástörténet évszázadai mutatnak, és mint amilyen a szeretet utáni ösztönös sóvárgás. A helyes imádkozásra való képességet azonban tanítani kell. Az imádságot nem szabad csupán az önkifejezés egy módjának tekinteni, vagy az Istennel – illetve, ahogy arra több imádság szerzője hivatkozik, egy magasabb erővel – történő kommunikációnak beállítani. Más célok elérésének eszköze is lehet az imádság. Billy Graham például a sikeres evangélizációnak három elemét nevezi meg így: imádság, imádság és imádság. Azok az emberek, akik rendszeresen imádkoznak, gyakran nyugodtabbak és békésebbek, és ezáltal erősen stresszes munkahelyen is a békesség követeivé tudnak válni. Az angol kormányban vagy a parlamentben is azok a képviselők, akiknek fejlett imaéletük van, gyakran a leghatásosabbak az egység építésében és a konfliktusok elkerülésében a pártjukon belül. Az imádkozás a jelenre való koncentrálás egy módja; a dolgok, események Istennek való átadásának egy módja, bízva abban, hogy Isten fog gondoskodni az eredményről.” (Uo.) Figyelemreméltó egy sok tapasztalattal rendelkező újságíró meglátása, hogy az imádkozással kapcsolatban nem alkalmazhatunk szűkítő és minősítő kategóriákat, hiszen az önkifejezést és a kommunikációt ugyanúgy magában foglalja, mint az emberi élet nyugal- mának és békességének megteremtéséért folytatott küzdelmet. Egy mélyről jövő sóhajtás vagy egy egymondatos felkiáltás egy szenvedő ember ajkáról ugyanúgy beletartozik, mint az íróasztal mellett született, szépen megformált liturgikus könyörgés.
Személyes lehetőségeink és felelősségünk
Mit tehetünk az imádkozásért? Hogyan nyerhetjük vissza önmagunk számára az imádság esetleg elveszített gyakorlatát? Mit mondhatunk azoknak, akik keresik az imádság lehetőségét? Figyeljünk néhány segítő szempontra:
– szentírási szövegek nyugodt olvasása; – énekversek fölötti meditálás;
– istenes versek mély, nyugodt átgondolása;
– bibliai zsoltárok elemzése;
– zenehallgatás közben életkérdéseink folyamatos elemzése, átérzése;
– egy-egy művészi alkotás szemlélése és benne az üzenet,
az erő, a remény felfedezése;
– pár csendes perc egy templomban;
– séta a természetben, amelynek során odafigyelünk hangokra, színekre, alakzatokra;
– beszélgetés egy megbízható baráttal;
– felkereshetünk egy lelkészt vagy lelkigondozót, tanácsát kérhetjük konkrét esetekben;
– nem kell szégyellni, ha nincsenek szavaink az imádságra, de gyűjteni és kutatni akarjuk mások szavát, gondolatát a saját életünk összefüggésében is;
– rászánhatunk naponta egy kis időt arra, hogy átgondoljuk mindazt, ami történt velünk, és megpróbáljunk legalább egy- két konkrét tervet megfogalmazni a következőre. Élmények és tervek tudatosítása segíthet abban, hogy észrevegyük Isten jelenlétét és tetteit életünkben. Ez pedig nagy lépés az imádkozás felé.
Miért veszünk kézbe imádságokat, meditációkat és olvasmányokat tartalmazó könyvet?
A legtömörebben így felelhetünk: segítségért. Amikor fáradtak vagyunk vagy nehezünkre esik egyáltalán szavakat találni és kimondani, jó érzéssel olvashatjuk a sokak együttműködésével elkészült, közös gyűjteményt. Személyes életutak és különleges sorsok húzódnak meg egy-egy vallomás mögött. Ahogyan a Szentírás egésze tanúskodik arról, hogy egyes emberek és közösségek tudtak egymást gazdagító és egymás lelkét erősítő módon élni Isten szavának vezetése alatt, úgy ma is szükségünk van arra, hogy egyéni érzések és Istenhez forduló mondatok közös értékké váljanak. A bibliai igék tiszta és teljes üzenete a legfontosabb tanító és formáló erő a mai imádkozó ember számára is. Összeköt minket minden emberrel az a kü-önleges meghívás, hogy Isten beszélget velünk, szól hozzánk és szavainkra vár. A Szentlélek az, aki mindezt megvalósítja és fejleszti naponta az imádkozó ember életében.
Imádkozó emberek milliói ölelik körül világunkat, hogy a hálaadás, a bűnbánat és a könyörgés útjain Istenhez közeledő életet élhessenek. Nem mindenki képes közreadni vagy esetleg közösségben hangosan elmondani gondolatait és érzéseit, de csendes kísérőként jelen van a közösségekben. Otthoni környezetben vagy néhány fős imaközösségben bátorító lehet az elolvasott, a közösen átgondolt ima, meditáció és olvasmány. Kereszténységüket a legnehezebb időkben is vállaló emberek minden körülmények között megtapasztalták, hogy mennyire erőt adó és gyógyító az ígéret: Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük. (Mt 18,19–20)
Felejthetetlenek azok az alkalmak életemben, amikor a legegyszerűbb hivatásban élő vagy nagyon kemény fizikai munkát végző emberek hívtak magukkal imaközösségbe. De nem szabad lebecsülni a nagy templomok és a kiemelt gyülekezeti istentiszteleti alkalmak mellett a lakóházakban vagy a szabad ég alatt, nyári táborokban összeülő kis csoportokat
sem! Az imádság nem igényel különleges épületet, speciális környezetet vagy különlegesen képzett embereket, mert minden élethelyzetben meg lehet állni, és Jézus biztató szavait el lehet fogadni: Kérjetek, és adatik nektek... (Mt 7,7)
Ez a gyűjtemény nem csupán önmagában használható. Elindíthat arra, hogy olvasása közben elővegyük a Szentírást és feldolgozzunk egy zsoltárt vagy egy újszövetségi történetet, és visszatérjünk ahhoz, aki ma is közeledik felénk. Megállni tanít többszörösen is. Szavakkal, történetekkel és képekkel egyaránt. Kevésbé lesz kényszer a rohanás, a sietés vagy az akaratérvényesítés önző gyakorlata akkor, ha kialakul bennünk a csend, a nyugalom és a szemlélődés liturgiája. A hétköznap is nyitva tartó templom padjában sokszor születik meg a zsoltáros vágya mai aktualitással és személyes élménnyel: Fogadd kedvesen számnak mondásait és szívem gondolatait, Uram, kősziklám és megváltóm! (Zsolt 19,15)
Az olykor nyomasztóan ránk nehezedő technikai és fogyasztói környezetben fontos megőrizni és újra elérni a léleképítés gyakorlatát, hogy „szánk mondása és szívünk gondolata” a keresztény életformában valóság lehessen. Az egyházban is több energia és nagyobb idő jut az egymásért mondott, gondolt vagy érzett imádságra, ha elolvasunk és a magunkénak is vallunk egy- egy mondatot, érzést másoktól. Nem az alkotóra, az imádság szerzőjére kell ebben a gyűjteményben figyelnünk, hanem arra az ajándékra, ahogy Isten Szentlelke ma is ébreszti az imádkozó akaratot bennünk. Lehet folytatni, és lehet meg-megállni egy gondolat után vagy közben. A saját életünk kérdéseit is hozzátehetjük a másik ember által leírt sorokhoz. Segítségül hívhatjuk Isten nevét, hogy átérezzük az üzenet lényegét, mélységét. Megszólítottá válhatunk és önálló imádság megfogalmazását is megtanulhatjuk, ha a hozzánk legközelebb álló szöveget többször is kézbe vesszük. Ha elidőzünk egy-egy kép vagy rajz előtt, és gyűjteni kezdjük kérdéseinket, akkor máris megtettünk néhány olyan lépést, amelyre biztatni akar ez a könyv.
Ökumenikus távlatok a hagyománytól a jövő egyházáig
Egyetlen emberi gyűjtemény sem lehet tökéletes és teljes, hanem csupán visszhang arra a szóra és közeledésre, amit az isteni teljesség és tökéletesség átszűrődő fénye, hangja ébreszt a mi életünkben ma is. Mielőtt elmondjuk a Jézustól tanult imádság naponkénti könyörgését, lehetőség kínálkozik e gyűjtemény használatával arra, hogy egy-egy elolvasott szakasszal felkészüljünk és előkészítsük a Miatyánk elhangzását a mások által írt vallomásokkal is. Az evangéliumok legszebb történetei közé tartoznak azok, ahol Jézus megáll egy bajba jutott vagy nehéz kérdéseket cipelő ember előtt. Ez a megállás egyben mindig rátekintés és megszólítás is. Ezt kell nekünk is átélnünk akkor, mikor a kérésünket szeretnénk elmondani Isten színe előtt. A miattunk történő megállás az a különleges pillanat, amikor az imádság és könyörgés helyzetében különösen is közel kerülünk Istenhez. Ez az érzés nélkülözhetetlen része a keresztény életformának, nem szabad lemondanunk róla. Ügyintézéssel, szervezéssel és szünet nélküli küzdelemmel sem az egyéni kegyesség, sem a közösségi lelkiség nem képes igazán megújulni és életre kelni. Minden evilági cselekvést akkor tudunk Isten színe előtt felvállalni, ha kérésünket és könyörgésünket is megfogalmazzuk imádságainkban. Az „imádság háza” (Mt 21,13) és a „belső szoba” (Mt 6,6) akkor találkozik egymással, ha fejlődésünk iránya sem más, mint amit az első gyülekezet élete mutat: Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként meg törték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. (ApCsel 2,46–47)
Egymásra tekintve és egymást elfogadva tudjuk ezt a könyvet jól használni. Mindenekelőtt az ökumenikus használatot jelenti ez. Legtöbb család csak „ökumenikusan” tud együtt imádkozni. Ha az elválasztó hagyományok és örökségek mellett őszintén figyelnek egymásra és megélik az egymás számára gazdagító színkülönbségek találkozását. Az imaheti alkalmak évente elvisznek egymás templomába, közösségébe. Jó lenne, ha a természetesség szintjére emelkedne a különböző felekezetek közös imádsága. Eltérő generációk más-más szóhasználata is visszatükröződik a kötetben. Fiatalok lángja, lendülete és próbálkozása ugyanúgy értékes mindenki számára, mint az idősek ragaszkodása a tradíció nyugalmához, tapasztalataik, letisztult gondolataik. De a kettőnek találkoznia kell ott, ahol megállunk, és egymást visszük Isten színe elé imádságban. Javunkra szolgál az is, ha önmagunktól el tudunk szakadni abban az értelemben, hogy a mellettünk élők örömét és gondját is megfogalmazzuk imádságainkban. Kevesebb nyugtalanság és kisebb hangzavar közepette ülnénk egy templomi padban az istentisztelet előtt és után is, ha a tapintatõ teremtette közösség csendje, áhítata járná át a gyülekezetek légkörét.
Köszönet illeti mindazokat, akik közreadták imádságaikat, meditációikat és írásaikat azzal a szándékkal, hogy többek számára váljon áldássá a nekik jutott ajándék. A hosszú érlelődés után elkészült gyűjtemény akkor fogja betölteni küldetését, ha kopnak lapjai, és sorai új vallomásra késztetnek másokat, akik elindulnak az imádkozó élet útján. Az apostol tanítását azonban sohasem szabad szem elől téveszteni: Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy hatása van az igaz ember buzgó könyörgésének. (Jak 5,16)
A Visszhang című kötet megvásárolható a Luther Kiadónál.
A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu