„Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi elõkészülete miatt ott helyezték el Jézust.” (Jn 19,42)

Több mozzanat emlékeztet a jászolra. Ahogyan az sziklába vájt üreg lehetett, hasonlóan a sír is. Mindkettő méltatlan volt Isten Fiához. Megdöbbentően azonos a külső helyzet: születésekor „kéznél van” a jászol, halálakor közel van a sír. Mária féltő szeretettel pólyálta be a kisdedet, a temetést végzők is szeretettel takarták leplekbe halott testét. Ami pedig a legfontosabb: a sír is „alul” van.

A sír azt veti szemünkre, hogy emberi adottságaink és lehetőségeink alapján csak temetni tudunk. Ezt tesszük Jézussal is. Arimátiai József sírját adta oda – a halott Jézusnak. Nikodémus mirhából és aloéból készült kenetet hozott, hogy kenjék meg azzal – a halott Jézust. Simon Péter még húsvétkor is csak a lepleket látta, s azon gondolkodott, hogy hol lehet – a halott Jézus. Mária a „kertészt” faggatta, hogy hová vitte – a halott Jézust. Nem vettük még észre, hogy Jézusunk, akit szeretettel említünk, akit imádságainkban szólítgatunk, valójában – halott Jézus? Pedig ha Krisztus halott, akkor semmit sem ér a hitünk!

A sír azonban továbbsegíthet. Ideiglenesnek szánták a Jézust eltemetõk. Ők Isten szándékának akaratlan kifejezõi voltak. Megtették, amit ember cselekedhetett, de tettük továbbmutatott: valaminek még történnie kell! Isten pedig cselekedett. Az ember életének legutolsó állomásán, a sírban. A legmélyebb mélységben.

Isten, aki hatalmasan cselekedett Jézus sírjában, csodát tud tenni a sír előtt is. Õ adja nekünk – az élő Jézust!

A Visszhang című kötet megvásárolható a Luther Kiadónál.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu