Az a reggel nem olyan volt, mint amilyenek a reggelek voltak máskor. A Nap fölkelt ugyan, de ezt senki sem vette észre. Mert azon a reggelen olyan szürke volt minden, mint egy borús, borongós novemberi délután. Pedig tavasz volt, április vége. S az évnek ez a szaka akkor is szép, ha borús az idő. Hiszen a fák friss lombja és a virágok gyönyörű színekben pompáztak. No, igen. A színek. Épp velük volt baj azon a reggelen: nem voltak színek. Minden szürke lett: a levelek, a fű, a virágok. Az ég, a felhők, és észrevétlen-szürkére fakult a nap is. Minden egyforma, egyformán szürke lett.

Mulatságos – gondolták azok az emberek, akik rögtön észrevették a változást –, mint a fekete-fehér televízió. De rég is volt már az az idő! De aztán rájöttek, hogy ez mégiscsak a való élet, nem pedig a televízió képernyője. Ettől kicsit furcsán érezték magukat, és nyugtalanságuk a következő napokban egyre jobban fokozódott. Voltak, akik eleinte semmit sem vettek észre: egy szürke világban élték szürke életüket, addig sem figyeltek a színekre. S volt, akinek egy fotókiállítás képeinek kimerevített szürkesége jutott eszébe, annak különös, de megkapó, szokatlanságával fölemelő hangulata. Néhány hét múlva azonban már mindenki egyformán szorongott. Hiányoztak a színek! Ekkor már azoknak is, akik eltűnésükig észre sem vették őket. A színek szökéséről, árulásáról kezdtek suttogni az emberek. Mások inkább büntetést vagy menekülést véltek fölfedezni a jelenség hátterében, hiszen régóta emlegették már, hogy a színek beszélnek, saját nyelvük van, mondani akarnak valamit, de az emberek nem voltak már kíváncsiak sem rájuk, sem mondanivalójukra. Csak magukkal voltak elfoglalva, de az is lehet, hogy csak nem értették a színek beszédét. Dísznek tekintették és használták őket csupán, nem valaminek a kifejezésére. Valaminek – hiszen nem tudták már, mit is jelentenek a színek. Nem, most már tényleg nem jelentettek semmit, mert nem voltak többé. Eltűntek, és szürkeséget hagytak maguk helyett mindenhol.

Egy egykor fehér falú kicsiny templomban is föltűnt hiányuk. Ebben az egyszerű, szerény állandóságban a színek változása mutatta az idő múlását. Mutatta, amíg innen is ki nem vonultak a színek. Nem mutattak már semmit, az egyhangú és mozdulatlan szürkeség teljesen körbevette és körülzárta a kicsiny teret, s rajta keresztül a mindenséget.

Nem volt többé az egyszerű zöld, amely szerényen és halkan, s itt-ott kissé kopottan emlékeztetett arra, hogy a remény akkor is él, amikor már semmi sem maradt. Az ünneptelen hetek hosszú sora volt az övé, amikor látszólag nem történt semmi, ami – úgy tűnt – csak arra való, hogy kitöltse az űrt. Az eseménytelenség túléléséről beszélt, a hétköznapokról, amikor őszintének lenni is sokkal nehezebb. Megszokták már, nem is figyeltek rá, pedig erős és életvidám volt, mint a tavaszi friss hajtások, amelyekben duzzad az erő, amelyek a jövendőt hordozzák magukban: a kicsiségben összesűrítve a hatalmasat, a mindent. A zöld a földön járt, de ehhez föntről merítette az erőt, az onnan érkező fény felé nyújtózkodott, amelyre szüksége volt, amely az életet jelentette. S az újrakezdés örök lehetőségét is. A zöld halk volt és szelíd. Talán ezért tűnt a legészrevétlenebbnek, bár őt látták a legtöbbször. Megszokták már, nem is vették észre, átnéztek rajta, nem hallgatták meg. S most ő hiányzott a legjobban. Mert mégiscsak az állandóság biztonságát jelentette az eseménytelenségben, s a reményt a várakozásban. Milyen furcsa, hogy életünket az állandó várakozás tölti ki, csak valahogy nem vesszük észre – jutott eszébe az embereknek. Várunk valami jobbra, s hogy mi az, azt sokszor nem is fogalmazzuk meg, telik-múlik az időnk, és mire rájövünk, hogy mi mindent szalasztottunk el, addigra az időnk is elfogy. A kivételeset, a csodát várjuk, pedig az mindennap ott van az életünkben, csak alig észrevehetően. Mint a zöld – sóhajtották, s próbálták fölidézni, milyen is volt.

Eltűnt a lila is. A titokzatos lila, amely olyan volt, mint egy kapu. Megállította a vándort, s bevezette a titkok világába.

Megállított és elhalkított vagy elhallgattatott mindenkit, hogy olyan dolgokat vegyenek észre, amelyek mellett elmentek volna, vagy éppen rátapostak volna. A lila megtanított várni. Igazán, nagyon várni valamire. S nagyon akarni valamit: a változást. A lila volt a majdnem. A kezdet. Ami elindított, miután megállított, csakhogy akkor már más utakon, más célok felé. Mert ő mutatta meg az igazi célokat. Sokakat megtévesztett – akaratlanul –, hiszen sötétsége nem a lehangoltságot sugározta, hanem az elmélyülést, a befelé fordulást segítette. S megláttatta az emberekkel önmaguk sötétségét, árnyékát, mint valami olyat, aminek fényre van szüksége. Belső tűz volt, amely önmagunk fölfedezésére gyújt, s az önvizsgálat tüzén át vezet. Barát volt, amely hosszabb ideig kísérte az embereket – s ebben hasonlított a zöldhöz –, kísérte őket az ünnep felszabadító, fehér világába.

Az ünnepébe, ahol minden titok föltárul. Az ünnep az a prizma, amely elnyeli a hozzá érkező láthatatlan, fehér fényt, és szelíden előhívja, megmutatja a benne elbújó színeket. Milyen csodálatos is a fehér! Állandóan körülvesz bennünket, mindent megvilágít, mi pedig csak azt látjuk, amit láthatóvá tesz, őt magát nem. Talán ezért is lett az ünnep színe. Mert megláttatja a kivételeset, amely rejtve marad az ember szeme előtt. Olyan emberi volt, s mégis több annál. Az emberek szerették a fehéret. Mert ünnepeket hozott, felemelő, mindent megváltoztató ünnepeket, amikor minden egy kicsit jobbnak tűnt, de talán jobb is lett minden azokon a napokon. A tisztaságot jelentette, a makulátlanságot, amely mindannyiukból hiányzott, s amelyre mindenki vágyik titokban. És emlékeztetett az ember kivételes lehetőségére is, aki a tisztaságban, a makulátlanságban jött el közéjük, hogy elhozza nekik a Mindenható végtelen szeretetét. Rá emlékeztek a fehér ünnepeken. Most azonban a fehér sem volt. A szürke napokat semmi sem választotta el egymástól, az idő mintha megfagyott volna. Nem várt semmit, nem mutatott sehová, és úgy tűnt, nem is haladt semerre.

Legalább a fekete maradt volna meg! A szürke szomorú, lehangoló volt és felszínes. A mélységes fájdalom feketéje legalább egyértelmű volt – mi mindennek tud örülni az ember a változatlanságban! A fekete elnyel mindent, s nem ereszt vissza semmit – mint a fekete lyukak a világegyetemben. Letakar és elnyel kegyetlenül. A fájdalom és a gyász volt, a reménytelenség fájdalma. A vége volt mindennek. A halál, amiről nem lehet tudni pontosan, mi is, csak a végtelen hiányt érzi az ember, a nincset. De kellett, nagyon kellett a fekete is, kellett a mélység, mert nélküle nincsen magasság sem, csak egyhangú egyenes. A szürkeség. Amely szétterül mindenhol. De a fekete lágy is, mint a nyári éjszaka, amely betakar, beborít mindent, és meglágyítja az éleket és a sarkokat. Eltakarja a riadt gondolatokat, és lágy érzéseket hoz. Ha behunyjuk a szemünket, eltűnik a színes világ: a feketeség megnyugtat ilyenkor, kizárja azt, ami elvonja a figyelmet, és elcsendesít. Megtanít beszélni, beszélgetni azzal, aki mindig figyel ránk, aki mindig óvja lépteinket, akinek mindent köszönhetünk. Még a fájdalmat is, amelyet a vigasztaló lehullott s megszáradt vérének feketesége jelentett.

Nem volt már a piros sem. A diadalt, a vérrel kiharcolt győzelmet is elmosta az egyhangúság. Hova lett a piros, amely a tűz volt, a láng, a lázadás, a kiontott vér győzelme? Nem volt sehol, s úgy tűnt, eltűnésével megszűnt az élet piros lüktetése is. A piros volt a legjobban kiszolgáltatva a korok változásának. Valamikor nagyon régen a legelőkelőbb volt a színek között, a bíborcsigákból kinyert egyetlen csepp nedv festette pirosra az arra érdemes dolgokat. Azután sötétebb korokban túl harsánynak bizonyult. Most pedig eltűnt ő is. S vele együtt az erő és a lelkesedés is. Nem emlékeztetett már a tűzre és a lángnyelvekre, nem emlékeztetett az új utakat kereső bátorságra, s nem ígért már semmilyen utat. Nem lobbantott többé lángra, mert nem volt többé a piros sem.

Színek nélkül nincsenek ünnepek és hétköznapok, nincsen várakozás, nincsen elindulás és haladás, és nincsen megérkezés. Színek nélkül elveszettnek, elhagyatottnak, végtelenül magányosnak érezték magukat az emberek. A hiány feszültsége egyre nőtt... azután hirtelen megszűnt. Az emberek belefásultak a színtelenségbe. A szürkeség átjárta életüket, gondolataikat kimosta. Voltak, akik még föl-fölnéztek az égre, hátha megpillantják végre halvány kékségét, de lassan már azt sem tudták, mit is keresnek.

Egyszer azonban – már senki sem tudta, mennyi idő telt el a színek nélkül – először halványan, alig észrevehetően megjelent valami ott fönn a magasban. Egy ív. Egy színes ív. Egyre több ember vette észre, és egyre többen néztek a magasba, s csodálták a friss színeket. A szivárvány tényleg csodálatos jelenség volt mindig, s most, a nagy szürkeség után olyan hihetetlen volt megjelenése. Mert a szivárvány több volt a színeknél. Szimbólum volt mindig, az új élet, az újrakezdés jelképe évezredeken át. Emlékeztetés és ígéret. Senki sem mondta ki, mégis mindenki érezte ezt. A szivárvány megmozdult, elindult a földre. Eljutott mindenhová, s megfestette az elszíntelenedett világot. Az emberek nem tudtak betelni a látvánnyal. Most már értették, mit mondanak a színek. Most már tudták, hogy egy szivárványszínű szív szépséges üzenetéről beszélnek, amely a legfontosabb ezen a világon...