Egy liturgikai szempont

Amikor azon gondolkodunk, hogyan tudnánk a legjobban megszervezni és felépíteni istentiszteleteinket a járvány idején, egy olyan kérdés lehet a vezérfonalunk, amely minden más helyzetben is fontos szempontot fogalmaz meg: vajon liturgiánk az evangéliumnak a jelen pillanatra és jelen kontextusra történő aktualizálását szolgálja-e? Ez a kérdés (és a rá adott válasz) lehet az istentisztelet és az istentiszteletnek formát adó liturgikus rend kritériuma. Ugyanezt a kritériumot megfogalmazhatjuk úgy is, ahogy Luther Márton tette 1526-ban korának új és modern istentiszteleti gyakorlatával kapcsolatban: „Vannak, akik a legjobb szándékkal járnak el, másokat viszont mindössze az sarkall, hogy valami újszerűt alkossanak, és ezáltal kitűnjenek a többiek közül, ahelyett, hogy közönséges tanítók maradnának.”1

Nem az a feladatunk, hogy kitűnjünk, hanem hogy közönséges tanítók legyünk, olyan gyakorlati szakemberek, akik felteszik a következő liturgikai és evangéliumi kérdést: mit jelent az evangélium a jelen pillanatban? Hogyan tudjuk azt liturgiai eszközökkel kifejezni? A liturgiai cselekmény (vagy újítás) vajon „rám” mint liturgusra, illetve a liturgia összeállítójára irányítja-e a figyelmet, vagy az evangéliumra, a köztünk lévő Jézusra mutat?

A következő rövid gondolatmenet nem az online istentisztelet „jó gyakorlatait” kívánja összegyűjteni – erre számos nagyszerű honlap és blog áll már amúgy is rendelkezésre. Sokkal inkább az online istentiszteletek kapcsán felmerülő legfontosabb döntésekre szeretnék reflektálni, leginkább a lelkészeknek mint az ige és a szentségek sáfárainak szempontjából.

A szentségek és a test: két szöveg

Ezekben a napokban gyakran előkerül a virtuális vagy online úrvacsora kérdése. Nézzünk meg ezzel kapcsolatban két szöveget.

Az első szöveg nem az úrvacsora szentségéről, hanem a keresztség szentségéről szól. Gondoljuk át, mit jelent a szentség. Luther Nagy kátéjában azt olvassuk, hogy némelyek szeretnék a hitet elválasztani annak tárgyától, amelyhez a hit kapcsolódik. Igen, a hit annak tárgyára vonatkozik, mivel az emberi lények testben élnek. Nem csak puszta „lelkek” vagyunk. A hitnek szüksége van valamire, amibe belekapaszkodhat, és így kapaszkodik a keresztségbe, az igébe és a vízbe. Luther nem ért egyet azzal, hogy egyesek elvetnék ezt a „külső” jelet. A külső (a test) hozzátartozik a hithez, mivel az élet része. „Sőt, külsőnek kell lennie, hogy érzékeinkkel felfoghassuk és megragadhassuk és így szívünkbe továbbíthassuk, ahogyan az egész evangélium is külső, szóbeli prédikáció.” 2

A víz és a cselekedet, azaz a vízbe merítés ugyanúgy a kinyilatkoztatás külső formái, mint a magunkhoz vett kenyér és bor is. A keresztség során a szimbólumot (a vizet és a bemerítés cselekményét) teljes egészében meg kell élni, hogy a testünk megértse, mi is történik. Nem pusztán racionális, kognitív lények vagyunk, testünk is van. A test és a lélek egy. Ahogy a fül hallja az igéket, úgy a szívnek (testnek) is be kell fogadnia őket. Az igének és a szertartásnak (azaz a testi cselekménynek/szentségnek) ugyanaz a hatása.3 Ezért kihagyhatatlan a keresztség során a víz. A vízbe merítés fontos. A test is fontos. Az ige és szentség kettősét fogalmazhatjuk úgy is, mint az ige és a test vagy az ige és a szertartás kettősét. Ami az eucharisztiát illeti, fontos, hogy a közös vacsorában teljeskörűen részt vegyünk: valódi kenyérrel és valódi borral, amelyet közösen veszünk magukhoz. Isten felfoghatatlan jóságának kinyilatkoztatását közösségben élhetjük meg, és ez a közösséggé formálódás alakíthatja a társadalmat is, akármilyen kis számú hitközösségről legyen is szó.

„A test maga a lokusz: a társadalmi szerveződést minősíti az, hogyan bánunk a szükséget szenvedő testekkel.” 4 Ma minden test szükséget szenved, hiszen minden test kiszolgáltatott a COVID-19 vírusnak. Azáltal, hogy gondosan és alaposan figyelünk a testre (különösen is a legveszélyeztetettebbek testére), a hívők közösségeként a koronavírus terjedésének lassítása és a gyógyulás irányában segíthetjük a társadalmi szerveződést.

A szentségek és a közösség

A második szöveg a Konkordiakönyvben található Egyességi iratból származik. Az Egyességi irat a felekezetek közötti megbékélés és az ökumené értékes eleme, valamint a lutheránus örökség része. Bár nem minden evangélikus egyház fogadja el a teljes Konkordiakönyvet, az Egyességi irat úrvacsoráról szóló, VII. cikke mégis segítségünkre lehet a jelen helyzetben: „Azonban sem ez az áldás, sem Krisztus úrvacsorát szerző szavainak elmondása önmagában nem hoz létre szentséget, ha az úrvacsora teljes rendjét nem úgy tartják meg, ahogyan Krisztus azt parancsolta (…). […]. Hanem Krisztus parancsát kell csorbítatlanul és változatlanul megtartani: ezt cselekedjétek. Ez a parancs összefoglalja ennek a szentségnek az egész cselekményét és kiosztásának rendjét, tudniillik, hogy a hívők együttlétekor vennünk kell a kenyeret és bort, azokat megáldanunk, kiosztanunk, elfogyasztanunk, azaz ennünk és innunk, miközben az Úr halálát kell hirdetnünk. Szent Pál is így állítja elénk a kenyér megtörésének teljes rendjét, annak kiosztását és elfogadását 1Kor 10,16-ban. .”5

A találó megnevezésú „teljes cselekmény szabálya” arra helyezi a hangsúlyt, hogy az eucharisztia, illetve az úrvacsora ünneplésekor a teljes rendet követni kell. A bekezdés nyitómondata különösen is figyelemre méltó abban az összefüggésben, hogy az úrvacsorának hányféle gyakorlata létezett ezidáig és létezik ma is a különböző evangélikus gyülekezetekben. „Krisztus úrvacsorát szerző szavainak elmondása önmagában nem hoz létre szentséget”. A szereztetési igék nem varázsszavak. Nem jelölnek ki egy bizonyos pillanatot, amikor „valami” történik. Ehelyett az egész liturgiai ünneplés egy hatalmas hálaadásban csúcsosodik ki, amikor a Szentlélek által az Atya mérhetetlen, önfeláldozó ajándékát, a magát Jézus Krisztusban nekünk ajándékozó Istent tudhatjuk magunk között. És itt is kiemelt szerepet kap a szertartás teljessége, valamint az a tény, hogy mindez az egybegyűltek közösségében történik.

Mindkét szöveg egyértelműen nemleges választ ad arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a virtuális úrvacsora vagy az online eucharisztikus közösség. De ne ijedjünk meg! Nem kell aggódnunk az online úrvacsorai gyakorlatra vonatkozó tiltás miatt. Először is, az egyház életében nem ez az első alkalom, hogy az úrvacsora közös ünneplésére nem volt lehetőség (üldöztetések kora, háborúk, éhínségek, betegség, egyéb nehézségek idején). Bonhoeffer a Szentek közössége című írásában ezt mondja: „Isten népe addig szétszóratásban marad. Csak Jézus Krisztus tartja őket össze; csak a róla való megemlékezésben váltak eggyé hitetlenek között, messze földeken széthintve is. […] Nem szégyen, nem a testhez való ragaszkodás, ha a hívő más keresztények látására vágyik.”6

Az engedelmesség ma mást kíván

Az ige és a szentségek feletti sáfárokként most azt kell mondanunk, hogy az eucharisztia ünneplése várhat. Nem kell szégyenkeznünk emiatt, hiszen erre a várakozásra a felebarát érdekében kerül sor, miközben fokozódik a vágyunk, hogy újra összegyűlhessünk közösségként, személyesen, testben is.

Másodszor: hűen tanítottuk gyülekezeteinket a keresztségről, mely nem mást jelent, mint hogy meghalunk önmagunk számára, hogy megújulhassunk és feltámadhassunk arra az életre, amelyet Isten tervezett nekünk. Ez arra utal, hogy időnként még a jó szándékot, a lelki igényeket is fel kell függesztenünk. (Igen, vannak olyan időszakok, amikor a Szentlélek még a hit legerősebb viszonyítási pontjait is elveheti tőlünk.) A jelenlegi járványhelyzet arra indít, hogy lelkünket a bizakodásban, a várakozásban, az elővigyázatosságban, a reménységben és a közösség iránti vágyakozásban eddzük. Más szóval, ne várjunk azonnali lelki megelégülést.

Harmadrészt gondoljuk végig, mi teszi az úrvacsorai közösséget közösséggé. Nem a lelkész szavain múlik, hanem azon, amit Isten az egybegyűltek között véghezvisz. Munkálkodhat-e Isten a közösségben más módokon és más eszközökkel? Természetesen igen! Az efféle rendkívüli időkben ilyenek lehetnek a buzgó imádság, az Isten igéjén való elmélkedés, az igehirdetés, a tanítás szolgálata, a gyónás, egymás terheinek új módokon történő hordozása, az olvasás, az éneklés és Isten igéjének megélése. Ráadásul Istennek olyan eszközei is lehetnek, amelyek számunkra ismeretlenek. Az ő feltétlen ígérete a történelem során számos módon teljesült már a szentek közösségében, csak a Szentlélek előtt ismert, rejtett és meglepő módokon. Bár hangsúlyozom, hogy az úrvacsora megéléséhez az hívők fizikai térben történő együttlétére van szükség, nem akarom figyelmen kívül hagyni a digitális világ nyújtotta lehetőségeket. Mindezeket kreatívan használhatjuk az istentisztelet során. De nem minden médium van összhangban a liturgiai élet és a szentségek ünneplésének minden elemével.

Most, amikor lehetetlen összegyűlnünk és ezért közösen úrvacsoráznunk, Isten nem ítéli el a népét azért, hogy ezt nem tudják megtenni. Merem azt állítani, hogy Isten önuralmat és önmegtartóztatást vár tőlünk, mert ezek a korlátok a felebarát javát (és egészségét) szolgálják. Különösen igaz ez az idősekre és a veszélyeztetett csoportokra, de ugyanígy a közegészségügyi rendszerekre is, és ezáltal a teljes társadalomra, hogy az majd visszatérhessen egy a jól működő ritmusba.

Negyedikként: helyenként létezik az az egyházi gyakorlat, amelynek lényege, hogy a vasárnapi liturgia után azonnal úrvacsorát visznek a házhoz kötötteknek. Egy rövid imádságot és kiküldő szertartást követően úrvacsoráztatók viszik ki a kenyeret és a bort azoknak, akik nem tudnak jelen lenni. Ezzel létrejön a kapcsolat az istentiszteleti közösséggel és a közösségben megélt igehirdetéssel. Ugyanakkor ez nem egy adott személyhez, a felszentelt lelkészhez köthető csatorna ez. A COVID-19 járvány által sújtott világban az úrvacsora cselekménye nagyon más formát ölt. A cselekmény például nem pl. az előre megszentelt kenyér és bor vételéről szól. Isten arra hív minket, hogy lépjünk be emberi végességünk terébe. Arra hív, hogy várjunk, amíg ő cselekszik. Ebben a várakozásban a szentek közösségével egy új dimenzióban is egyesülhetünk, eggyé lehetünk azokkal, akik koruk, betegségük, testi vagy szellemi fogyatékuk miatt nem tudnak rendszeresen, hetente részt venni az úrvacsora ünneplésében.

Bizalommal várakozni

Ötödször, az evangélium számunkra ma a várakozást jelenti. Talán ez az „egyedül hit által” kvintesszenciája is. Amikor minden elvétetik, egyedül Istenre hagyatkozhatunk hit által. Istenben pedig nem csalatkozik sem a várakozó és kereső szív, sem a várakozó és vágyakozó közösség.

Nem kaphatunk meg mindig mindent azonnal. A járvány közepette Isten arról biztosít bennünket, hogy nem a félelem lelkét, hanem „az erő, a szeretet és a józanság lelkét” kaptuk (2Tim 1,7). Önuralmat kell gyakorolnunk. Sóvárgásunk – közös sóvárgásunk – jelzi és építi a közösségünket hívő társainkkal. Ez a sóvárgás sokunk számára új spirituális valóság. Ugyanakkor a szentek közösségében nagyon is ősi.

Végül, az egyház a vasárnapi online istentiszteletek alternatívájaként a napi áhítatokat kínálja. Az egyháztörténelem során mindig is volt valamilyen formája ennek a hetet átívelő, úrvacsora nélküli alkalomnak. Felépítése általában egyszerű, gyakorlatilag egy zsoltárolvasás és imádság, bár sok közösségben bővebb formával találkozunk, amely bevezetést, zsoltárolvasást, igeolvasást és imádságot tartalmaz. Legyen ez az egyszerű szerkezet online istentiszteleteink vezérfonala. Egy következő posztban igyekszem majd ezt is kifejteni.

Pál apostol ezt írja: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, 3sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38–-39).

Isten áldjon és őrizzen bennünket ezekben a rendkívüli időkben.

Nyilatkozat: A cikkben kifejtett vélemény a szerző sajátja, és nem feltétlenül képviseli a Lutheránus Világszövetség hivatalos álláspontját.