Imádság nagypéntek estéjén

Uram! Lassan betakar legnagyobb ünnepünk estéje. Köszönöm, hogy kora reggel, szolgálataim előtt adtál időt, erőt, vágyat a passió csendes olvasására. Idén újra a számomra olyan drága jánosi evangélium került sorra. Mivel egyedül lakom kis kerti házamban, hangosan olvastam a nagypénteki evangéliumot. Áldott légy, Jézusom, hogy Lelked szele elsöpörte elõlem a kétezer évet, s úgy jártam, mint színes bőrű testvéreim valahol a Mississippi partján: én is ott voltam, ahol megfeszítették, én is hallottam a keresztfán suttogott végső szavait, én is láttam, amikor kilépett a kriptából és megnyílt az ég… Hosszú életemben oly sokat beszéltem, most nem találok szavakat, csak köszönöm, Jézusom, hogy ilyen közel vontál magadhoz, és számtalan testvéremmel én is hallottam, hogy mindezt érettünk-érettem vállaltad.

Miközben megtöltöd szívemet örömmel és hálaadással, mégis arra kérlek, hogy igédet és Lelkedet ne vond el tőlem, ne engedd, hogy bárki elfeledtesse kereszted titkát. Mert én oly nyomorult vagyok, hogy talán a következõ percekben már ismét dicsekednék vagy gyáván rettegnék, elfelejtve, hogy te vagy a győztes Úr, és rajtad kívül nincs szabadító. Kérlek, húsvét fényébe öltözött szenvedésed, öt szent sebed és halálod őrizzen meg a bűnbocsánat örömében, és növeljen a szent, új életben, hogy amikor elfogy földi utam, kegyelmedbõl befogadj az atyai ház örökkévaló örömébe.

És külön köszönöm, hogy a latornak könnyűvé tetted halálát.

Nagypéntek

Õ bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.

Vannak szavak, amelyeket nem elég megérteni. Közéjük tartozik a bűn is. Mit sem ér a módszeres megközelítés, az óvatos ízlelgetés – míg egyszer teljesen be nem tölti szánkat a keserűség mindazon dolgok felett, amit elhibáztunk, elrontottunk, leromboltunk; ami tévútra vitt, megtévesztett és megsebzett, hitegetett és becsapott, kifosztott és megalázott. A keserűség, amely hirtelen összerántja a szívünket, az idegeinket, minden érzékünket – és vele az egész világot. Ilyenkor nincs kedvünk mellébeszélni, mert szorít az élet dolgainak komolysága és szentsége: a legmélyebb összeomlásban a legszentebb utáni vágy. Szembefordulnánk a bűnnel: elárulnánk, leköpnénk, gúnyolnánk, keresztre feszítenénk. Íme, az ember! Erőtlen és összeroskadó – mint az Isten Fia, aki hordozza és elveszi a világ bűnét.

„Jaj, hány lélekben vannak mindig hárman: Kétfelől két bűn két keresztre verve, S köztük az Isten egyszülött fia, Nem értve, nem ismerve.”

Íme, a szenvedéstörténet, a keresztfa titka: „Õ bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.”