– Beváltotta a képzés a hozzá fűzött reményeket?

– Megszégyenültünk, mert kicsinyhitűek voltunk. Emlékszem, tavaly májusban, a kurzus meghirdetésekor szinte egyezkedtünk az Úristennel, mint annak idején Ábrahám alkudozott: hány igaz ember kell, hogy megmaradjon a város? Úgy voltunk vele: ha húszan jönnek, azzal már elindulhatunk. Az utolsó héten aztán meglódult a jelentkezők száma: százötvenig meg sem állt! Ebből reménység szerint jó százhúszan célba is érnek majd. Mindez arra bátorít, sőt kötelez minket, hogy – folytatva a hajós hasonlatot – vessük ki a hálót újra, hátha nem lesz üres. Persze számolunk azzal, hogy a legaktívabb, mozgósítható réteg jött az első kurzusra. De a gyülekezeteink feléből még nem jelentkeztek, így van honnan remélni az utánpótlást. Újra fogjuk hirdetni tehát, amint túl leszünk a járványon.

– Az eddigi tapasztalatok és visszajelzések alapján terveznek változtatásokat a második tanfolyamnál?

– Egy kis finomhangolással folytatjuk: eddig gyermek- és ifjúsági munka, gyülekezetmenedzsment és diakónia szak volt. Utóbbiból képzés indul a teológián, így ehelyett médiaismeretet vezetünk be: hírlevél-, újság-, honlapszerkesztés. Abban nem voltunk biztosak, hogy az Üllői út 24. alkalmas-e arra, hogy egy több mint százfős csapatnak otthont adjon, de, hála Istennek, kiderült: a nemrég fölújított épület kitűnően vizsgázott! Ahogy Krámer György országos irodaigazgató szellemesen megfogalmazta: „Bejött az ország népe az országos egyház székházába.”

A pincétől a padlásig belaktuk az irodaházat ezeken a szombatokon: az emeleti templomból indultunk, ott volt az igei intonáció, a lelki alapozás. Onnan mentünk szekciómunkára, majd ebédnél újra összegyűltünk, délután ismét csoportfoglalkozás, a nap végén plenáris zárás és úti áldás. Úgy látjuk, ez a struktúra bevált. Hat szombatra osztottuk így szét a tananyagot; ez a megoldás azok számára előnyös, akik két napra nem tudnának elszakadni az otthonuktól.

– Várakozásukon felüli létszámban jöttek a résztvevők. Ebből a sikerből a lelkész és a gyülekezeti tagok közötti bizalom, együttes tenni vágyás éppúgy kiolvasható, mint a tanfolyam előadói iránti szimpátia, elismerés.

– Olyan ez, mint egy háromlábú szék. Fontos a küldő lelkész szerepe is, hiszen lelkészközpontú egyház vagyunk. Ráéreztek, hogy amit felkínálunk, az nekik jelenthet segítséget. Oly nagy a felelősség a lelkészen, hogy ha nem áll mellette támogató és képzett csapat, akkor kön - nyen belefáradhat, kiéghet a szolgálatban. A szabadidejüket a tanulásra és oktatásra fordító testvéreink ezt ismerték fel. Képzésünk új vonása sok mindent elárul: csak lelkészi ajánlással fogadjuk a jelentkezőket. Küldő és fogadó oldal kell! Nem légüres térbe akartunk képezni. Köszönöm lelkésztársaimnak, hogy partnerek voltak, és bátorítom azokat, akik eddig még gondolkoztak, hogy küldjenek-e „beiskolázandókat”.

– Lapozzuk fel végül az első kurzus képzeletbeli emlékkönyvét!

– Komolyan vettük, hogy interneten vissza lehet jelezni. Kérdéseket tettünk fel, anyagokat küldtünk. Talán az első szombat után volt egy visszacsatolási lehetőség. Ezt írta valaki: „A püspök miért nem mosolyog többet?” Nos, ezt én nagyon komoly feladatnak érzem azóta! Igyekszem többet mosolyogni – van is rá okom. Azt pedig mindenki tudja: egy konzultációnak fontos része a kávészünet is. A személyes kapcsolatteremtés, a barátságok aztán a technika jóvoltából tovább élnek, és behálózzák az országot. Szeretettel várjuk és reméljük a folytatást. Amint a vészhelyzet megszűnik, Deo volente, meghirdetjük a jelentkezést a következő képzésre. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2020. április 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.