Egybecsengés: Szenvedély és sokoldalúság – 1. rész

Egybecsengés: Szenvedély és sokoldalúság – 1. rész

Share this content.

Forrás: EPSZTI, szöveg: Vitális Judit
Bonyhád – Kiskőrös – Új sorozatot indítottak az EPSZTI honlapján. A távolságot találkozásra cserélés jegyében az evangélikus nevelés sokszínűségét és értékgazdagságát hetente egy páros portrén keresztül mutatják be. A cikkekben mindig két olyan embert szólítanak meg, akik valamilyen módon kapcsolódnak az evangélikus oktatáshoz. Az egymást személyesen nem feltétlenül ismerő interjúalanyoknak egyazon kérdéssor alapján válaszolnak, és válaszaik alapján hasonlóságról, egybecsengésről árulkodó pontokat keresnek. Az első részben Gűth Tamással és Németh Mihállyal beszélgettek.

Ahhoz, hogy ma mindketten hasonló pályán mozogjanak, az kellett, hogy egyikük annak idején pont azt hanyagolja el, ami a másik szerint a legszebb tudományok egyike. Gűth Tamás és Németh Mihály a következőképpen vallottak:

A megszólíthatóságról…

Alig akart hinni a szemének: az a srác jelentkezett, aki korábban még sosem. Már addig is különlegesnek érezte az órát, hiszen a kémia tudományának rendkívüliségéről nehezen meggyőzhető osztály végre érdeklődést mutatott a tárgy iránt! Úgy érezte, hogy most végre valami igazán fontos dolog fog történni, ezért felszólította a fiút. A kérdés pedig rögtön meg is érkezett: „Tanár úr! Maga volt már diszkóban?”

„Még most is nevetnem kell magamon, de akkor lefagytam – idézi fel a pályája elején történt esetet Mihály. – Pedig kellenek ilyen srácok, akik néha lerángatják az embert a földre. Ma már azt is tudom, hogy a kérdés tartalmánál sokkal fontosabb volt, hogy a fiú fel merte azt tenni. Azóta is próbálok olyan légkört teremteni, ahol a diákoknak nem ciki „hülyeséget” kérdezni.”

„Megszólíthatónak lenni!” – ez nagyon fontos Tamásnak is, legalábbis ez köszön vissza abból, amit a legjobb és egyben legmegrázóbb munkával kapcsolatos élményei kapcsán mond. Korábban kollégiumi nevelőtanárként is dolgozott, ahol a csoportjával szoros közösséget alkotott: „Jó érzés volt, hogy feltétel nélkül megbíztak bennem és megnyíltak előttem ebben a családias légkörben. Olyan sorsokat ismerhettem meg, amelyekről egy sima tanár-diák felállás esetén tudomást sem szereztem volna. Sok más tapasztalat mellett ez is abban erősített meg, hogy a pedagógushivatás gyakorlásában a személyiség, a kisugárzás a legfontosabb: az, hogy érdekes legyen és követendő példát mutasson. Emellett mindenféle módszer, segédeszköz eltörpül.”

A példaképek jelentőségéről…

Ha már felmerül a „példa, példakép” szó, adódik a kérdés: nekik ki az?

Mihály egyértelműen a nagypapáját nevezi meg, aki élete során számos keresztet hordozott: kiskorában vesztette el az édesanyját, több évig volt hadifogságban, az államosításkor szinte mindenét elvették tőle, öreg korára pedig a fél oldalára lebénult feleségét ápolta.

„Minden egyes térdre rogyás után felállt és folytatta azt az utat, amelyet a Jóisten neki kiszabott. Nem beszélgettünk erről, de mivel a hitet ő ültette belém, úgy gondolom, hogy mindezt csak úgy tudta véghez vinni, hogy személyes és bensőséges kapcsolata volt Istennel. Egyszer majd szeretnék én is olyan nagypapa lenni, mint ő.”

A példaképek kapcsán Tamás – kis szabadkozással, hogy vajon nem túl komolytalan-e édesanyja és néhány kollégája mellé őt is odatenni – gyerekkora ikonikus figuráját, Bud Spencert említi. Mint mondja, az olasz színészről kevesen tudják, hogy nemcsak színész és sportoló – úszóbajnok és vízilabda-olimpikon volt –, de vegyészetet és jogot is tanult és számos más területen is sikeres volt. Mindemellett megmaradt szerény, önmagától „el nem szállt” embernek, példás családapának, aki élete egyik sarokkövének Istent tartotta.

„Életem egyik vezérgondolata az, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ha ezt sikerül elérni, ha levetkőzzük előítéleteinket, akkor nincs olyan ember, akitől ne tanulhatnánk valamit” – teszi még hozzá Tamás, aki ezt a hozzáállást szeretné a diákjaiban is elültetni, meggyökereztetni.

Mihály leginkább annak fontosságára szeretné rávezetni tanítványait, hogy találják meg azt a dolgot, amit igazán szenvedélyesen tudnak csinálni, ahogy ő a tanítást. Aktív órákat tart, ahogyan fogalmaz: „tolom, ami a csövön kifér” - és ha ő motivált, akkor az általában a diákokra is átragad.

Mi lennék, ha…

Ha nem pedagógusok lennének, akkor is mindketten emberekkel kapcsolatos hivatást űznének.

„Nagy vágyam volt, hogy orvos legyek – avat be Tamás. – Édesanyám ápolónő, szívvel-lélekkel végzi a feladatait a mai napig. Általa láttam bele az egészségügy szépségeibe, hogy mennyi erőt ad, ha valakin segíteni tudunk. Végül az a banális ok hiúsította ezt meg, hogy a középiskola első évében nagyon elhanyagoltam a kémiát… Így végül olyan pálya felé orientálódtam, ami sok szempontból talán a leginkább hasonló hozzá: tanár lettem.”

Mihály a szociális ellátórendszer valamelyik ágán tudná magát elképzelni vagy olyan területen, ahol napi szinten zenélhetne, ahol többször kellene elővennie a hegedűt, a gitárt. Esetleg világiként vállalna több részt az egyház munkájában. Bár mindegyik területen dolgozik most is, de értelemszerűen csak az ideje egy kis hányadában.

Apropó, idő…

Vajon mire sajnálják és mire nem?

„Veszekedés, konfliktusok, ezek felesleges dolgok. – sorolja Tamás – Viszont nagyon szeretek emberekkel beszélgetni, társadalmi, filozófiai, természettudományos témájú könyveket olvasni, gitározni és énekelni. A családom mindig nagy támasz és erőforrás. Emellett a Váraljai Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökeként igyekszem felmenőim hagyományait ápolni.”

„Az online tér gyorsan beszippantja az embert – sóhajt fel Mihály. – Pedig amikor ez megtörténik, általában nem érzem jobban magam utána és még csak hasznosat sem tanultam, sőt, ki sem kapcsolódtam igazán… Ezért az utóbbi időben már nem sajnálom, amikor minőségi időt fordítok magamra. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy testileg és mentálisan is egyben tudjam tartani magam és ne égjek ki a mindennapokban, szükségem van a közösségemre, a mozgásra és az aktív kikapcsolódásra a szeretteimmel. Azért kell a hetedik napot megszentelnünk és picit magunkra is figyelnünk, hogy a többin tudjunk másokért élni.”

„NÉV-JEGYEK”

Gűth Tamás (1984. augusztus 2.) német szakos középiskolai tanár, a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese. Nős, két gyermek édesapja. A Nagymányok-Váralja-Izményi Evangélikus Egyházközség felügyelője, és a gyülekezethez kötődő Glory Hope Gospel Kórus tagja.

A Kossuth Rádió egyszer élőben közvetítette a nagymányoki istentiszteletet, ahol fellépett a kórusunk is. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy felolvassam az az napra kijelölt igét, amely így szólt: „…bizony Tőle, Általa és Érte van minden…” (Róm 11, 36) Valószínűleg az alkalom varázsa, a megtelt templom, a gyönyörű harmóniák és ennek a mondatnak a tömör, mégis mindent magában foglaló mondanivalója együttesen érte el nálam azt a hatást, hogy ez legyen életem egyik mottója.”

Németh Mihály (1979. december 7.) biológia-kémia szakos középiskolai tanár, a Kiskőrösi Petőfi Sándor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Szakgimnázium tantestületének pedagógusa. Két kisfiú édesapja. Katolikus „bölcsőkeresztény”, a keceli Cursillo közösség elkötelezett tagja.

„A 2017-es EGOT-on (Evangélikus Gimnáziumok Országos Találkozója – a szerk.) fiatalok jöttek hívogatni a diákokat a következő Szélrózsára. A találkozó jelmondatáról is beszéltek, ami aztán sokáig nem hagyott nyugodni, azóta pedig nagyon fontos lett számomra: „…de a Te szavadra mégis…” (Lk 5,5). Ahhoz, hogy ki-ki be tudja fejezni a mondatot, és rájöjjön, aktuálisan mit vár tőle Jézus, meg kell hallania a szavát. Ha az imában folyton csak beszélünk hozzá, akkor – sajnos – Ő nem tud megszólalni bennünk.”

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!