Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára című írásában így vall: „Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. […] És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” 

Közeledünk a századik évfordulóhoz. 1920. június 4-én délután 16:32 perckor, a trianoni békediktátum aláírásakor megszólaltak az ország harangjai, és elkezdett zokogni a nemzet. A harangok minden egyes kondulása ezt hirdette: „Vereség, gyász, nincs remény, vereség, gyász, nincs remény…” Magyarországot és minket, magyarokat nemzeti apátia terített le, melyből azóta sem tudtunk teljesen felállni, és nem, nem, soha nem lehet megmagyarázni egy édesanyának, hogy a három gyermekedből egy maradhat nálad, de a másik kettő holnaptól nem a tiéd. Velünk ez történt. Elkerült az ország kétharmada, és a húszmilliós nemzetből maradt hétmillió az új határokon belül. 

A cikk itt folytatódik.