Karl Theodor Jaspers orvos, pszichiáter, filozófus megfogalmazásában a világot négy mértékadó gondolkodó – Buddha, Konfucius, Szókratész és Jézus – alakította legmarkánsabban; Theodor Heuss német liberális politikus (a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke 1949–1959 között) szerint az emberek közötti szolidaritás legfelsőbb normáját Jézus Krisztus hirdette meg.

Ezért is szomorú, hogy a hozzáférhető tanulmányok, adatok szerint Európában a megkereszteltek száma gyorsuló tempóban csökken. Ez felveti annak kérdését is, hogy mennyire befolyásolja ez Európa politikai arculatát. A válasz bizony eléggé egyértelmű: nagyon is! Az igazi teológiai kérdés persze az, miért éppen a Jézus Krisztusban való hit letéteményeseinek száma zsugorodik földrészünkön ilyen rapid módon.

Közelgő templombezárási hullám?

Apósom – aki a Vesztfáliai Tartományi Egyház magyarországi „kontaktembere” volt évtizedeken át – hirtelen halála (1993) óta jobban odafigyelek a vesztfáliai eseményekre, amit az is erősít, hogy 1991–1992-ben Bielefeldben voltam teológiai ösztöndíjas.

Az első sokkélményen – amely az új évezred első felében érte a médián keresztül is a keresztény híveket – már túl vannak német testvéreink, jóllehet a hiteles prognózis szerint az igazi templombezárási hullám még el sem kezdődött. Ez azt jelentené, hogy csak Észak-Rajna–Vesztfália területén mintegy kétezer (!) templomot zárnának be. Tim Rieniets, a hannoveri Leibniz Egyetem professzora és a Future Church Spaces projekt kezdeményezője szerint az első néhány tucat gyülekezet bezárásához – olykor a templomok lebontásához is – már hozzászokott a társadalom hívő része, de az igazi kihívások még csak ezután következnek.

Kívánatos lenne, ha az építészeti jellegüket legalább részben megtartanák a templomok – elvégre az építészeti örökség kulturális emlékei ezek az épületek –, de jobb esetben csak a gasztronómiai ágazatban fungálnak tovább. Egyik hívem számolt be nemrég angliai élményéről: a vendéglővé átalakított egykori templomban kóstolta meg a helyi sörkülönlegességet. Idézem: „Furcsán éreztem magam ebben a »templomi« környezeteben, még a sörnek is más íze volt!” Templombezárások mindig történtek, ezek azonban ideiglenesek voltak. Különösen a nagyobb háborús események közepette történt ilyen: szükségkórházakká, olykor lóistállóvá és egyéb kiszolgálóépületekké alakították át a templomokat. Külön fejezetet érdemelne a muszlim hódítás; annyit azért említsünk meg, hogy az iszlám terjeszkedés a keresztény uralom végét jelentette Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és részben Spanyolországban.

A vallási szférában az arabok viszonylag toleránsak voltak, ha a zsidók és a keresztények rendesen megfizették a szabad vallásgyakorlásért járó különadót. De állami hivatalt nem tölthettek be, nem viselhettek fegyvert, és katonai szolgálatot sem teljesíthettek.

Mindent nem lehet azonban az iszlamizáció számlájára írni. Más erők is szerepet játszottak.

Reformáció és szekularizáció

A reformáció számos katolikus templom bezárásához vezetett; többnyire kisebbnagyobb kápolnákat bontottak el, s az anyagukat más építkezéseken alapanyagként használták fel. A vallási közösségek legújabb kori üldözése a Szovjetunióban – és persze nálunk, a „keleti blokkban” is – sok templom bezárását eredményezte. Jóllehet „a szabad Nyugat” folyamatos támogatást nyújtott a keleti egyházak fenntartásához, de minden terhet ők sem tudtak átvállalni.

Ugyanakkor – erről német lelkészkollégáim számoltak be részletesen – a háború után, az 1950-es és 1960-as években számos templom újjáépült Nyugat-Németországban. Sok új templomot is építettek, többnyire feleslegesen. Rövid ideig mutatkozott rájuk igény, hiszen sok német nemzetiségű érkezett, akiket kitelepítettek – a kollektív bűnösség elve alapján – a szovjet érdekszférává vált keleti területekről.

Az 1980-as évek óta a még hitüket tartó – és közben elöregedő – egyháztagok már ritkábban jártak istentiszteletekre, misékre, ugyanakkor kevesebb fiatal is választotta a papi hivatást. A lelkipásztori funkciókat ezért összevonták, jelentős személyi és anyagi költségeket megtakarítva ezzel. Komoly gondot jelentett az ezredforduló végére a háború utáni időszak nagyszámú, vasbetonból készült egyházi épületének fenntartása, felújítása.

Szintén külön fejezetet érdemelne a kolostortemplomok sorozatos bezárása, hiszen szinte minden szerzetesrend súlyos elöregedéssel küzd. De söprögessünk inkább a mi evangélikus portánk előtt!

A Németországi Protestáns Egyház (EKD) szerint Németországban 1990 és 2014 között összesen 102 istentiszteleti helyet bontottak le. További 262-t eladtak ebben az időszakban. Az EKD szerint ugyanakkor 387 új istentiszteleti helyet, templomot alakítottak ki, és 160 felvásárlás is történt ez idő tájt.

A Német Püspöki Konferencia kommünikéje szerint a katolikus egyházban a 20. század eleje óta 366 templomot szenteltek szerte az országban, de ezek közül 84-et már eladtak, és 88-at lebontottak…

Hogyan tovább?

Ezt jó lenne tudni, de sajnos az egyháziak – bár mindig nagyobb távlatokban gondolkodnak, mint a kortárs politika reprezentásai – biztos garancia híján szintén csak aktuálpolitizálnak, és közben keresik a kitörési pontokat. (Az Európai Unióban jelenleg 151 különféle keresztény felekezet működik, de csak négynek van „kapcsolattartó hivatala” [értsd: lobbiereje] Brüsszelben – ezekből az egyik a Németországi Protestáns Egyház.)

Azt már mindenki látja, hogy a keresztény kultúrának a megőrzése jelentős állami támogatásra szorul, de ne felejtsük el, hogy az EU területén „virágzó” muszlim hitélet mögött is iszonyatos mértékű pénzügyi támogatások vannak!

A keresztény kultúra megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet tavaly augusztusban egy németországi kampány, amikor is minden keresztény felekezetet és haranggal bíró más intézményt arra buzdítottak, hogy tizenöt percen át egyszerre harangozzanak.

Sajnos a jelen helyzetben a nyugati keresztény felekezetek csak kullognak az aktuálpolitikai témák után, s alig marad energiájuk a hosszú távú stratégia kidolgozására. Ehelyett olyasmire reflektálnak, ami nem erősíti, inkább gyengíti tevékenységüket. Jó példa erre a digitális adatok védelme. Bár a nemzetállamok hatáskörébe tartozik a digitális jogok védelmének a kikényszerítése, ezek között egyre nagyobb hangsúlyt kap a személyekhez köthető adatok védelme, olykor kevésbé indokolt esetben is. Egy példa: egyházi eseményről készült fotókat nyomtatott formátumban közzé lehet tenni, de ha már honlapon, pdfformátumban akarja valaki publikálni őket, akkor ehhez a fényképen szereplő minden személy írásbeli hozzájárulása szükséges. A tizenhat év alattiak képmásának online megjelentetéséhez a gondviselő írásbeli belegyezése szükséges. 

Kisebbségbe szorultunk?

Egyelőre még nem, de ennek a századnak a végére ez már valósággá válik, ha nem történik alapvető változás a keresztény felekezetekben. Sokszor bírálják a katolikus egyházat a cölibátus miatt, de nem ez a legnagyobb probléma. Még csak az sem, hogy nők nem láthatnak el klerikális feladatokat. Ezeknél sokkal súlyosabb, hogy az egyháziak az utóbbi időben igen komoly tekintélycsorbulást szenvedtek el, hogy csak a média által legkiemeltebbet említsem: a szexuális visszaéléseket.

Az igazi probléma az, hogy Európában a Jóisten egyre inkább visszaszorul a hétköznapokban. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy az egyházaknak a digitális világban való aktív jelenléte is komoly belső erőforrásokat emészt fel minden felekezetben – ez jelen körülmények között kikerülhetetlen feladat –, akkor sürgősen „operatív bizottságot” kellene felállítani minden egyházban.

Az, hogy ki mit gondol az Istenről, mindenkinek a magánügye. Az azonban, hogy hitére hivatkozva ki mit tesz, már közügy! Ezért a vallás soha nem magánügy, az mindig közügy is… Modernségnek álcázott neoliberális téveszme, hogy a vallás magánügy. Nem az. Ahogyan a családi élet sem az.

A feminista Jézus

Az első feminista Krisztus Urunk volt, aki nőkkel is beszédbe elegyedett – gondoljunk a samáriai asszony történetére –, megbotránkoztatva ezzel a korabeli zsidó közerkölcsre vigyázókat. A politikai korrektség őrületében vergődők maguk sem akarják még beismerni, hogy az az „erkölcs”, amelyik nem tartja egyenrangúnak (értsd: embernek) a nőket, a kiskorúakat, annak semmi köze az erkölcshöz, az deviancia, világnézeti degeneráció!

Ha egy vallásban, világnézetben nincs meg a másik ember respektálása, ha a másikat alacsonyabbrendűnek, esetleg nem kiválasztottnak, elhívottnak (predesztináció!) tartja, akkor az ilyen vallás törzsi jelleggel bír, és a civilizáción kívül áll. Azokban a közösségekben, ahol nem az isteni örök az igazán lényeges, hanem a számukra jogtalan előnyt kovácsoló „emberi”, ott csak idő kérdése, hogy mikor indulnak be az önpusztító folyamatok.

Gyakran hivatkoznak az alkotmányos jogokra. Bár nagyon fontosak egy jól működő demokratikus államban, ezek még nem adnak az egyes embernek „létértelmet”, és nem is motiválják a jó cselekedetekre, ezek csak a jogi keretet adják. Ez azt jelenti, hogy az állam soha nem kényszerítheti az egyént vallásos cselekedetekre.

Az alkotmányban rögzített szabad vallásgyakorlást biztosító jogszabályi védelmet Európában gyakran kihasználják (például Hollandia), és az ugyanolyan fontos szólás- és sajtószabadságot az ügyeletes „bértollnokok”, a „megmondóemberek” ma is a rendeltetésével ellentétesen gyakorolják: számos esetben valótlanságot állítanak, nem építően informálnak, hanem dezinformálnak. Ez nyomon követhető abban is, hogy nem az egyént, hanem a politikai megbízóik érdekeit védelmezik. (Agresszív stílusuk azonban rendre elárulja őket.)

Oktatás és minőségelvűség

Mi lesz veled, Európa, ha az európaiak már nem tudják, mit kaptak kulturális örökségként? Ha nem értik a templomok kövekbe ágyazott szimbolikáját? Ha centrális vezérelvvé válik, hogy a kereszténység egy letűnt kor csökevényes maradványa csupán?

A megoldás az oktatásban van. Nemcsak kiokosított, szakmájukhoz magas szinten értő fiatalokat kell kinevelnie az iskolának, de embereket is, hogy valódi szakemberek legyenek. Ehhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyenek az európai, zsidó gyökerű keresztény emberképpel, amely az egyén méltóságán, a jó értelemben vett felvilágosultságon és az emberi jogok tiszteletén alapul. Ha ez nincs vagy nem lesz meg, akkor az európaiságnak, az európai kultúrának nem sok esélye marad a túlélésre. A jelen globalizált világot ugyanis az effektivitásra és a „haszontalan haszonra” törekvés mámora hajtja, amelyben egyszerűen nincs helye se Mózesnek, se Jézusnak, se Saul-Pálnak…

A keresztényeknek küldetésük van

A jövőt senki nem látja előre. De a jövőbe mutató irányt az események vizsgálata közben (ok-okozat) azért vélni lehet: „Ha szelet vetnek, vihart aratnak.” (Hós 8,7) Az isteni jó rendtől való eltérésnek következménye van. Ha nem vigyázunk jó gazdaként a tőle kapott teremtettségre, annak súlyos következményei lesznek Földünk jövőjére nézve. A biológiai rend etikátlan manipulációja akár már rövid távon is érzékelhető lehet, de hosszabb távon bizonnyal megbosszulja magát!

Ezért különösen fontos lenne, hogy ne a banki és tőzsdei vezérlésű mennyiségelvűség, hanem az Isten adta életet szolgáló minőségelvűség határozza meg az elkövetkező évtizedeket. Ebben partnerek a keresztény egyházak s a velük együttműködő, értékcentrikus gondolkodással bíró, vallásos vagy nem vallásos világnézetű, jó szándékú emberek. Ennek biblikus-teológiai, Krisztus által meghirdetett alapja, hogy a keresztény embernek küldetése van: sóvá és világossággá kell válnia a világban (Mt 5,13–16).

Ez misszió, amelynek bázisát a kulturális identitás adja. Ennek elsődleges eszköze a nyelviségben és művészetekben megnyilvánuló és kibontakozó, életet védő üzeneteket hordozó jelképrendszer. Ezért rendkívül fontos, hogy európai kultúránkat őrizzük és gyakoroljuk. Ennek jelképes bástyái és őrtornyai a templomok – amíg még állnak, „nincs veszve” semmi… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.