Annak idején dr. Széchey Béla professzor hozta létre a Jézus Testvérei Rendet, abból az elgondolásból, hogy a környezetvédelem ügyéért tenni keresztény ember számára megkérdőjelezhetetlen kötelesség, és ha ezt valaki egy erős, támogató szervezet, vagy intézmény kötelékében teszi, az hatékonyabb lehet, mintha elszigetelten tevékenykedik.

Gondoljunk csak bele, a 80-as évek végén még azért is magyarázkodni kellett, hogy egyáltalán miért keresztény ügy a környezetvédelem. Sokan nyugati hatásnak, a genuin keresztény üzenettől való elhajlásnak tartották, ha valaki környezetvédelemről mert hívőként, sőt, lelkészként beszélni. Amikor még senki, vagy csak alig valaki eszmélt ez ügyben, Széchey Béla már egy olyan vízióval állt ki a nyilvánosság elé, melyben a környezetügyért tenni akaró, elkötelezett keresztények keresik a mind szélesebb együttműködés lehetőségét, felekezeti határokon is átnyúlva. Ma a rendnek 13 tagja van, de emellett sok támogatója. Ám az áttörés még mindig nem történt meg, az igazi környezetügyi ébredés még várat magára. Pedig az idő szorítása egyre nyilvánvalóbb.

A szkeptikusok azt mondják, hogy már túl késő. De kérdezhetjük, eddig hányan figyeltek ránk és azokra, akik sürgették a teremtésgondozást?

Ha nem teszünk meg valamit, az éppúgy alakítja a világot, mint a tetteink. A polgárjogi harcos Leonard Peltier fogalmazott így: „Mi magunk vagyunk a döntő szavazat abban az elkeseredett választási csatában, amely a legjobb és a legrosszabb lehetőségeinkről határoz.”

Ha azt kérdezzük, hogy Jézus vajon mit mondott erről, akkor meglehetősen konkrét választ tudunk rá adni, ha az úgynevezett aranyszabályt vesszük szemügyre:

„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük...” Mt 7,12

Jézus a cselekvésből indul ki, és nem a cselekvéstől való tartózkodásból, ahogy azt Ethelbert Stauffer újszövetséges teológus egyik könyvében kifejtette. Hiszen előtte néhány évvel az ismert Hillél rabbi a szabályt még így fogalmazta meg: „Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy veled cselekedjenek”.

Jézus a felebarátért, a világ megváltoztatásáért, megjobbításáért való tettekre hív minket. Jézus abból indul ki, hogy az általunk felismert jó tett a másikat is segíteni, támogatni fogja. Jézus szerint nem lehetséges, hogy az ember elvonul a kis világába, visszavonul az „elefántcsonttornyába” nem tesz semmit másokért, a teremtett világért, a környezetért, de közben azt gondolhatja, hogy vele minden rendben.

Ma változásra van szüksége a világnak, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Helyzetünk olyan, mintha egy zuhanás előtti állapotban lévő repülőgépen ülnénk.

A szegecselmélet szerint, ha utasszállító repülőgépen utazol és merő szórakozásból kicsavarsz egy csavart a fejed felett, attól még nem történik semmi. Ha ezután az utastársad is így tesz, majd utána mások is, egy ideig még mindig semmi nem történik. De van egy kritikus szegecs, és ha az eltűnik a rendszerből, le fog zuhanni a gép akkor is, ha ennek semmi előjele nem volt.

Ez a hasonlat az ökológiai rendszerekre vonatkoztatva érvényes. Azoknak is széles a tűréshatáruk: kiírtunk ezt, kiírtunk azt, ez még elmegy, de van kritikus elem, egy utolsó csavar, csakhogy nem tudjuk, hogy melyik az.

A működő rendszerek megőrzése, ez az egyik legfontosabb feladat. Mi is áll a kultúrparancsban? Isten elhelyezte az embert az Édenkertben, hogy művelje és őrizze. Az őrzés megőrzést is jelent. Az ökoszisztémák a sokféleségre épülnek, És a sokféleség biztosítja a működőképességet. Sőt, a sokféleség jelenti a biztonságot.

Mögöttünk van ez a közel 5 elvesztegetett évtized.

Pedig már 50 éve elkezdődött az eszmélés.

Az első föld napja rendezvény 1970-ban volt, a New York-i tüntetésen főiskolások gázálarcos csoportja hívta fel a figyelmet a légszennyezés, a vegyi hulladékok és már környezeti károkozásra. A rendezvényt a NBC-csatorna közvetítette, és a tudósító beolvasta J. Murray Mitchell kutató közleményét: ha tovább szennyezzük a levegőt, az üvegházhatás miatt felmelegszik a bolygó, és elolvad a sarki jégsapka, és világszerte óriási térségek kerülnek víz alá.

Mi ekkor Magyarországon mindebből semmit nem tudtunk.

1970-ben 3,7 milliárdan éltek a földön, 200 millió gépkocsi közlekedett ekkor.

Ma 8 milliárdan vagyunk, a gépkocsik száma másfél milliárd, vagyis 7,5-ször annyi. A kőolajfogyasztás a kétszeresére, az energiafogyasztás a négyszeresére nőtt.

Létezik már vízgőzt kipufogó autó, és olyan gép is, mely a levegőből kiszívja a szén-dioxidot. De a szén-dioxid nem lesz ettől a bolygón kevesebb. Hiába bocsátunk ki egyre kevesebbet, a légkörben az összmennyiség emelkedik. Ahogy egy fürdőkádba is hiába engedünk egyre kevesebb vizet, attól még a vízszint nem lesz kevesebb.

2019-ben a globális károsanyag-kibocsátás 43,1 milliárd tonnával rekord mennyiségnek számít sok év összehasonlításában. A decemberi ENSZ klímacsúcs is kudarccal végződött.

Egy ilyen évet követően jött a Covid-19 járvány, és csak ennek a kényszerhelyzetnek a hatására csökkent a kibocsátás mértéke.

Tavaly arról lehetett olvasni, hogy Ézsak-Amerikában hárommilliárd madárral kevesebb él, mint ötven éve. Ez 30 százalékos csökkenés. Főleg korábban nagyon elterjedt fajok, mint feketerigó, veréb állománya csökkent. Ezt itt is meg tudjuk erősíteni, alig van veréb, szinte eltűntek a fecskék.

Merthogy a rovarok száma is apad. 30 év alatt 76 százalékkal csökkent a repülő rovarok biomasszája egy a felméréshez használt német természetvédelmi területen.

2017-ben a New York magazinban publikált The Uninhabitable Earth lett az Egyesült Államok történetének egyik legismertebb cikke a klímaváltozás tematikájában. A hosszú esszében David Wallace-Wells egy meglehetősen rémisztő képet festett arról, milyen hatásokkal járhat a közeljövőben az éghajlatváltozás, kezdve az átlaghőmérséklet emelkedésétől egészen a járványok gyakoriságának növekedéséig. A cikket számos kritika érte, a legtöbben azt kifogásolták, hogy a vázolt kép túlzó, Wallace-Wells pedig felelőtlenül kelt pánikot. Wallace-Wells 2019-ben korábbi cikkére alapozva, az abban megfogalmazottakat kifejtve, illetve pontosítva egy hasonló című könyvet is megjelentetett. Ez a The Uninhabitable Earth: Life After Warming, amelyet Magyarországon 2020-ban, Lakhatatlan Föld: Élet a felmelegedés után címmel publikáltak. A könyvben Wallace-Wells egyszerűen, ugyanakkor felkavaróan mutatja be, hogy mire is számíthatunk mi és az elkövetkező generációk: lakhatatlanná váló régiókra, extrém időjárási eseményekre, az éghajlatváltozáshoz köthető konfliktusokra, romló közegészségre és gazdasági összeomlásra.

Wallace-Wells úgy látja, az iparosodás kezdete óta több kárt okoztunk a bolygónak, mint egész korábbi történelmünk során. Mára a krízis olyan szinten elmélyült, hogy az ember a politikai nyomásgyakorlás révén érheti el a legnagyobb eredményeket, mert az egyéneknek és mozgalmaknak nincs meg a hatalmuk a zéró emisszió megvalósításához, sőt még a kibocsátás jelentős csökkentéséhez sem. A politika szintjén a cél a nemzetközi megállapodások megkötése és végrehajtása mellett a kibocsátásban érintett vállalatok meggyőzése és szabályozása. Napjainkban ugyanis már nem kérdéses, hogy a fosszilis tüzelőanyagok használata hosszú távon az ipar számára sem lesz gazdaságilag fenntartható.

Az ökoszisztémák és a biológiai sokféleség nyomon követésével megbízott nemzetközi testület tavalyi jelentésében ezt írja: ha sok élőlény szenved, akkor az ember sem boldogulhat. A természet az emberi lét alapfeltétele. Az élelmiszernövények háromnegyede meg sem teremne beporzók nélkül. Ha ezek az állatok kipusztulnak, akkor mi is ki fogunk.

A helyzet súlyos, és ezek a körülmények még inkább sürgetően kell, hogy hassanak ránk, hogy keressük egymást, és a közös cselekvés mikéntjét.