Templomba járó családba születtem, egészen kicsi korom óta a vasárnapi program része volt a templomba járás. A régi gyülekezeti terembe mindig szívesen mentem és ragasztottam a matricákat. Igyekeztem az első sorban helyet találni magamnak, de ahogy nőttem, egyre hátrébb ültem, az akkori ifisek közelébe, és azt is megtiszteltetésnek éreztem, ha tarthattam az istentisztelet végén a perselyt az ajtóban.

Innen vezetett egyenes út a Mustármag egyesületbe, ami a csendesnapokkal és a táborokkal tovább erősítette a vasárnapi templomba járási hajlandóságomat, de ekkor már a 10-es istentiszteletekre járt a családunk.

Katolikus általános iskolába jártam, így több olyan vasárnap volt, amikor dupláztam: Istentisztelet után misére mentem. A líceumi évek után aztán, ilyen-olyan okok miatt rendszertelenné vált a templomba járásom. Mióta gyerekeim vannak, megint más a vasárnapi rutin, van, hogy gyermek istentiszteletre járunk, van, hogy a 10-esre, és olyan is van, hogy nem érünk oda egyikre sem. A mai világban könnyebbség, hogy mindenféle elektronikai felületen pótolható már az igehirdetés, meg lehet hallgatni, el lehet olvasni.

Hogy mit jelent számomra az istentisztelet? Találkozás Istennel, egy kicsit másképp, mint a mindennapokban. Hétköznapokon az ember imádkozik, felsóhajt, kér, jobb esetben hálát is ad. Egy rosszabb napon esetleg számon kér, elmaradnak az imák, az esti imába az ember belealszik, a reggeli imát sokadszorra lenyomott ébresztőóra idegesítő csörömpölése szakítja félbe.

Az istentiszteleten van egy szűk óra, amikor az ember otthon van. Otthon van magával, békességben a világgal. Nincs semmi és senki más, csak Isten és én. Vannak az énekek, az ismert liturgiai elemek. Tudatosan úgy készülök, hogy az a vasárnapi alkalom – vagy akármelyik – más lesz. Nekem lesz más, mert nem lesznek munkahelyi gondok, nem szólal meg a telefon, nem kell felállni, elrohanni. Át tudom magam adni Istennek, az Ige hallgatásának, a prédikációnak. Le tudom magamban zárni a mögöttem levő hetet, és fel tudok készülni, erőt tudok gyűjteni a következőre. Mindeközben rájövök, hogy ami mögöttem van, nem is volt olyan rossz, és a következő sem lesz nehéz, hiszen Isten semmivel sem ró rám nagyobb terhet, mint amit el tudok viselni.

Az istentiszteleti alkalom megnyugtat és feltölt. Az Isten tisztelete átszövi mindennapjaimat, és irányt mutat, hogy eligazodjak a mindennapok sűrű útvesztőjében.