Kis János soproni lelkész 250 éve, 1770. szeptember 22-én születettet egy szegény jobbágycsaládban Rábaszentandráson. A környékbeli legtöbb tanuló az alapfokú oktatás befejezése után visszakerült a gazdaságba, Kis tehetségét azonban tanítója korán felismerte és neki köszönhetően 1782-ben Sopronba, az evangélikus líceumba került. Kis ekkor járt először egy városban, ráadásul a magyar nyelvterületről származó fiú egy német nyelvű polgárvárosba került.

A líceumban Schwartner Márton tanárának hatására ébredt fel benne a tudásvágy, nyelveket tanult, rengeteget olvasott. 1790-ben Kis négy társával megalapította a „Magyarul tanuló társaságot”, az első magyar önképzőkört, mely Soproni Magyar Társaság néven a mai napig működik. Kis itt végzett először irodalmi tevékenységet, később kezdeményezőként lépett fel a társaság könyvtárának szervezésében, kiadványok szerkesztésében. A Kazinczy Ferenccel 1793-ban megindult levelezésének is a társaság volt a témája. Ezzel kapcsolatban így áradozott Kazinczy: „Amit a Társaságbekelésről írsz, annyira érzéseim nekem, mintha szívemből loptad volna ki...” Kis soproni tanulmányait 1791-ben fejezte be.

A külföldi egyetemeken továbbtanulni szándékozó protestáns ifjak körében szokás volt az ún. „albizálás”. Ennek során a diákok bejárták az országot és a hittestvérektől segélyt, vagy ha úgy tetszik, ösztöndíjat gyűjtöttek a továbbtanuláshoz. Kis is részt vett egy ilyen úton, bár ő az ország megismerését és az írókkal való személyes találkozást tekintette elsődleges célnak. Az 1790-es évek elején a németes, felvilágosult műveltséget csak Sopronnak, illetve a nyugat-magyarországi városoknak tulajdonította, de útja során megtapasztalta, hogy ez máshol, így például a szepességi városokban is érezhető. Később leírta, hogy „a világosság és műveltség országa számára mindvégig az a vidék maradt, ahol a német egyetemek éreztették hatásukat, tehát az ország evangélikus részei.”

A német egyetemek hatására eltávolodott a papi pályától, és hazaérve a szabadabb tanári hivatást választva három évig Győrben tanított. 1796-ban mégis lelkésszé szentelték. A váltást egy minden ember életében jelenlevő lelki küzdelemnek tekintette, illetve a magyar jakobinus mozgalom lelepleződése után, a felvilágosodás eszméi elleni támadás is szerepet játszhatott ebben. Barátját, Kazinczy Ferencet, mint az összeesküvés egyik résztvevőjét letartóztatták, ezt követően a falusi életre rendezkedett be. Lelkészként szolgált Nagybarátiban, Kővágóőrsön és Nemesdömölkön. Mindenütt tisztelet és szeretet vette körül. Falusi élete során gyakran utazott, a környékbeli írókkal ápolt kapcsolatot. 1803-ban találkozott ismét egykori diáktársával, a titkon verselő Berzsenyi Dániellel. Felismerte tehetségét, és verseit megküldte Kazinczy Ferencnek, nagy szolgálatot téve ezzel a magyar irodalomnak. A történethez azonban hozzá kell tennünk, hogy Kazinczy egyáltalán nem volt elragadtatva Berzsenyi mindegyik korai versétől, mint azt Kisnek megírta: „sokat nyerne vele Berzsenyi, ha munkái felét tűzbe dobná.”

Bogsch Jakab lemondása után Kist 1808. január 21-én választotta meg a soproni gyülekezet lelkészévé. Bécs közelségét és Sopron mozgalmas életét Kazinczy is sokszor irigyelte tőle. A soproni megválasztásával kapcsolatban így írt az új soproni lelkész: „Falusi életemnek városival ’s anyai nyelvemnek idegennel felcserélése Sopronba érkezésemkor olly aggodalmat okozott bennem, millyenről előbb álmodni sem tudtam. Akaratom ellen szünet nélkül az forgott előttem; mi lesz belőlem falusi emberből városon, született magyarbol német nyelvű gyülekezetben. Aggodalmam az által is öregbült, hogy Bogsch, ki után a hivatalban következtem, tagadhatatlanul a hazánkbani legfelesebb hitszónokok közé tartozott. Alig lehet olly szomorító képeket gondolni, mellyeket aggodalmam előmbe festett.”

Kis János életében egy érdekes epizód volt a város 1809-es francia megszállása. Ekkor már évek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal hadban álltak Európa nagyhatalmai Franciaországgal. Az 1809-es évben kitört ún. 5. koalíciós háború érintette a leghosszabb ideig Magyarország területét. A Bajorországból a Dunamentén hátráló osztrák csapatok nyomában a franciák elfoglalták a birodalom fővárosát, Bécset, majd május 29-én átlépték a határt Sopron térségében. Ezt követően került Nyugat-Magyarország a Rába vonaláig féléves megszállás alá. Sokak számára lehet ez az időszak ismert a június 14-ei győri csatáról, melynek során utoljára vetették be a magyar nemesi felkelőket.

A francia megszállás Sopronnak jelentős gazdasági terhet jelentett. A hadjárat elején az ellenséges katonák nagy számban a városunkon keresztül vonultak Győr felé, a júliusban megkötött fegyverszünet után, a békésebb időszak beköszöntével pedig egy egész hadosztály állomásozott a városban, illetve közvetlen környékén egy barakktáborban. Az ideérkezőket el kellett szállásolni, és számukra ellátást kellett biztosítani. A 19. század elején a laktanyák nem nyújthattak elegendő szállást a katonáknak, ezért a Sopronba került több ezer franciát a lakossághoz szállásolták be, ami komoly terhet jelentett. A francia tisztek a beszállásolások során igyekeztek a családok gazdasági helyzetét figyelembe venni, vagyis a jómódúakhoz több katonát szállásoltak el, esetleg tiszteket, akiknek ellátása drágább volt. A lakosság a saját bőrén is tapasztalhatta a francia katonák közelségét.

A beszállásolt katonákról Kis János soproni evangélikus lelkész a következőket írta: „A franciák berohanásakor mind a katolikus, mind az evangélikus papsághoz csak a legnagyobb szükség idején adattak katonák. Hozzám három rendben szállítattak s mindenkor nagyon mivelt s jó indulatu tisztek. Elsőben egy Thierry nevű ezredes több tisztekkel együtt három vagy négy napot töltött nálam; egy minden tekintetben nagyon értelmes, jószívű és emberséges ember.” Az egyik alkalommal a lelkész János nevű három éves fia belopózott a katonák szobájába. Mikor Kis bement érte, látta, hogy a fiú a tiszt ölében ül, aki simogatja a fejét. Thierry nem is engedte kivinni, hanem a következőket mondta: „Ez ám az igazán jó keresztyén, így szóla nyájasan, nem az urak. Hát miért? kérdém. Azért monda, mert a keresztyén vallás azt parancsolja, hogy ellenségeinket is szeressük s ez, mint látjuk, szereti az ellenségeit is.” Thierryiék után, egy kapitányt szállásoltak el a lelkésznél, aki nem volt elégedett a szobával, ezért közöttük vita alakult ki, amelynek a végén a francia sértődötten távozott. Ezután két húsz év körüli fiatal katona lakott Kisnél, de csak egy napig. A június 14-ei győri csata után sok sebesült érkezett a városba, a lelkészhez egy haldokló kapitány került, aki nem győzte a magyarok hősiességét dicsérni, végezetül pedig egy Canolle nevű hadnagy, aki csak pár napig maradt.

A kivonuló franciák egy anyagilag tönkre-tett várost hagytak maguk mögött, viszont a várost megkímélték a háborús pusztításoktól. Jól példázza mindezt egy francia tiszt válasza egy, a háborúra panaszkodó soproni kisasszonynak: „Oh a kisasszonyék s általában a soproniak csak rózsáit szedik a háborúnak, töviseit pedig nem esmerik.”

Kis János messze túlélte a francia háborús időszakot, mely egészen 1815-ig tartott. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint 1846. február 19-én agg gyengeség következtében hunyt el. A temetési szertartást Gamauf József ágfalvi prédikátor tartotta. A két jó barát Gamauf Teofil és Kis János együtt alussza örök álmát az evangélikus temető Gállfy-féle sírboltjában. Ma utca idézi emlékét, tábla jelöli hajdani lakóháza helyét a Templom utcában.

Felhasznált irodalom- és forrásjegyzék:

Sarkady Sándor – ifj. Sarkady Sándor: Kis János. In: Aranykönyv 2000. Sopron, 1999. 46.
Hamar Gyula: Gamauf Teofil feljegyzései Kis Jánosról. Gamauf halálának 1. százados évfordulója. In: Soproni Szemle 5. (1941.). 291–299.
Házi Jenő: Sopron a régi magyar irodalomban. Budapest, 1937.
Kis János superintendens emlékezései életéből. Maga által feljegyezve. I-II. kötet. Sopron, 1845-1846.
Kis János élete. http://mek.oszk.hu/06000/06082/06082.htm#2
Krisch András: Sopron a francia megszállás alatt, 1809-ben. In: Soproni Szemle 56. (2002) 91-112.
Németh Zoltán: Kis János szerepe kora irodalmi életében. Győr, 1941.
Soproni Evangélikus Levéltár XV.2. Kéziratok, 44.sz.
Rusznyák Ferenc: A soproni evangélikus gyülekezet lelkészeinek élete. Sopron, 1980.