Minden, ami kell, és semmi, ami nem (Zsid 3,1–8a)

Minden, ami kell, és semmi, ami nem (Zsid 3,1–8a)

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Gáncs Tamás
Aki lelkes nézője volt a 2012-es olimpiának – mint példának okáért jómagam –, annak túladagolása lehetett egy bizonyos reklámból. A közvetítések akkori egyik főtámogatója Magyarországon egy bizonyos cég volt, amelynek a „magyar hangját” Rudolf Péter színész adta felejthetetlenül. A reklám szlogenje így hangzott: „Minden, ami kell, és semmi, ami nem.”

Feltehetnénk a kérdést, mi köze is van a mindennek és a semminek alapigénkhez, amire akár lehetne az is a válasz, hogy „minden”, és ugyanúgy lehetne ez: „semmi”. Valahol mindkettő igaz, egy időben, egyszerre. Újszövetségi szakaszunk ugyanis nem kevesebbről szól, mint „mindenről, ami kell”, vagyis a bizalomról, és „semmiről, ami nem”, vagyis a szív megkeményedéséről. A mindenről, az isteni alapról és a semmiről, magáról az elutasításról, a zártságról, a bizonytalanságról. És természetesen szól magáról Istenről, aki néven szólít, ahogyan tette azt a keresztség szentségében, és akinek nevét szentnek valljuk, sőt Jézus óta hisszük, hogy Atyaként is megszólíthatjuk, megkereshetjük, sőt meg is találhatjuk őt.

Ma sem könnyebb a helyzetünk, mint volt Jézus, Pál vagy éppen az őskeresztény gyülekezetek idejében, amikor maguk a kanonikus levelek – köztük a Zsidókhoz írt levél is – nagy valószínűséggel keletkeztek. Mert amióta csak kereszténység a kereszténység, sőt amióta csak ember él a földön, a bizalom mellett mindig is ott volt, van és lesz a bizalmatlanság. Ami sokszor majdnem olyan, mintha bizalom lenne, de mégsem. Ami ugyanazokat a szavakat használja, mint a bizalom, de nem jó sorrendben, nem jó hangsúllyal. Úgy tűnik, hasonló, közben a legveszélyesebb módon billenti ki az embereket a meggyőződésükből, és teszi a lelküket, szellemüket kaotikussá. Olyan, mint egy mérgezett alma, amelybe beleharap – mondjuk – Hófehérke: bár ízletes, kívánatos a gyümölcs, mégis életveszélyes.

De az a bizalom, az a reménység, amelyről a Zsidókhoz írt levél szerzője vall, szilárd, biztos alapot adhat az életünknek. Abizalmatlanság, az álbizalom nem. Mert míg az első az Istenhez téréshez, megújuláshoz, igazi élethez vezethet, addig a második kétségbeeséshez, zavarhoz, reménytelenséghez. A szilárd alap a kiindulási pont. „Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll” – olvashatjuk a Timóteushoz írt második levélben is (2Tim 2,19).

Ez az igevers mintegy felerősíti igénk fókuszát. Fantasztikus evangélium ez. Mert ma éppen úgy szükségünk van visszanyúlni az alapokhoz, az (!) alaphoz, a jézusi tanításhoz, mint az első gyülekezeteknek szüksége volt. Sőt, ha lehet, még nagyobb a káosz körülöttünk a világban és bennünk, mint bármikor korábban. Mintha ma még nehezebben lenne felismerhető a különbség az őszinte vallomás és a keresztény giccs között vagy éppen a bibliai szövegeken alapuló tanítás és az innen-onnan hallott, bulvárvallással átitatott kispolgári erkölcs között. Mert bár közhely, de igaz (ettől közhely a közhely): összetettebb lett a világ. Annyifelé figyelünk, hogy sokszor észre se vesszük, hogy kicsúszott a szőnyeg, az alap a lábunk alól. Elestünk. Vagy éppen lebegünk ég és föld között. Döntések között.

Ebben a helyzetben szólít meg Isten a levél anonim szerzőjén keresztül: bátorít, ahogyan csak ő tud. „Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában.” Nagyon erős mondat. Jézusra mutat, akit ezen az egy helyen nevez az Újszövetség apostolnak. Aki által megismerhetővé válik Isten, aki felmutatja, mit is jelent a hűség a nagybetűs Megbízóhoz, magához a megbízáshoz és hozzánk, a követőkhöz.

Ezt olvashatjuk: „Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Óriási felelősség ez. „Az ő háza mi vagyunk…” Mi, akiken látszania kell, hogy hozzá tartozunk. Azzal, ahogyan élünk. Ahogyan megéljük hitünket, a kapcsolatainkat, az életünket.

Jézusban az Isten egyszer és mindenkorra megszentelte, megbecsültté tette az embert. Felemelte, felrázta, „újratöltötte” őt egy más minőségű élettel, örök élettel. A mindennel. Mindennel, ami kell. És ha ez a miénk lehet, akkor már semmi más nem – még a jól hangzó szlogen sem – kell. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2020. június 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Gáncs Tamás - ige -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!