...

– Már az interjúra való felkérésben utaltunk arra, hogy 2020 fontos egyházi eseményei kapcsán fogalmazzuk meg kérdéseinket. A római katolikus egyház 2020 szeptemberében Budapesten rendezi az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, a Magyarországi Evangélikus Egyház pedig az Úrvacsora Évét hirdette meg. Mint ökumenikus házasságban, családban élő keresztyén emberek miként fogadták ezeket a híreket? Fontosnak tartják-e, s miért, hogy az oltáriszentség (ahogy Luther Márton is nevezte) egyházunk életének, figyelmének is középpontjába kerül?

K. N.: Fontosnak tartom, és nemcsak az úrvacsora fontossága miatt, hanem azért is, mert ez a választás is mutatja, hogy van valami „szinkron” az egyházak között.

P. G.: Én kezdettől fogva zseniális gondolatnak tartom az Úrvacsora Évének meghirdetését, több szempontból is. Magánemberként, családapaként azért, mert annak az eucharisztikus közösségnek az intézményi megjelenését láttam, látom benne, amit – mint fentebb leírtuk – hétről hétre átélünk. Országos felügyelőként pedig azért, mert egy olyan katolikus dominanciájú országban, mint Magyarország, ahol ráadásul ilyen óriási kommunikációs hangsúly helyeződik a világkongresszusra mint gigaeseményre,

fontos, hogy mi is világossá tegyük az elvi, hitvallásos álláspontunkat.

Ugyanakkor persze azt is világossá kell tennünk, hogy a világkongresszus hirdetése, miszerint Találkozz Budapesten Jézussal!, számunkra legalábbis furcsa. A találkozáshoz nyilván nem kell sem kongresszus, sem bármilyen év, és még csak Budapestre sem kell feltétlenül utazni.

– Életünk szomorú valósága az, hogy az úrvacsorát/eucharisztiát – hivatalosan – nem ünnepelhetjük közösen (azaz interkommúnióban). Azonban meg kell jegyeznünk, hogy evangélikus egyházunk örömmel hívja az úrvacsorai közösségbe azokat a nem evangélikus testvéreket is, akik saját egyházuk rendje szerint élhetnek a szentséggel. Egyházunk nem elvtelen nagyvonalúságból teszi ezt, hanem mert hisszük, hogy a házigazda maga az élő Jézus Krisztus, aki – amint Prőhle Károly professzor fogalmaz – az úrvacsorában „önmagát feláldozza, megosztja és kiosztja, és ezzel testének tagjait önmagával és egymással egyesíti.” Hogyan élik meg ezt a helyzetet? Találnak-e lehetőséget az úrvacsora közös ünneplésére? Mit tanácsolnának azoknak a házastársaknak, családoknak, amelyek ugyanezekkel a kérdésekkel viaskodnak?

K. N.:

A válaszom katolikus szempontból teljesen eretnek.

Én nyugodt szívvel és örömmel úrvacsorázom, és azt sem gondolom, hogy a férjem vétkezik, amikor áldozik a misén.

P. G.: Én mindezt örömmel nyugtázom és egyetértek vele. Azt azonban nagyon fontosnak tartom, hogy még ha az eucharisztikus családi egységben jelentéktelenné válnak is a felekezeti különbségek, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon is fontos a teológiai, az Isten-képünkre, az Isten–ember-kapcsolatra vonatkozó álláspontok különbözősége római katolikusok és lutheránusok között. Vagyis:

az eucharisztikus egység nem a felekezeti különbségek összemosása.

– Úgy tudjuk, hogy gyermekeik hivatalos egyházi kötődése is megoszlik. Nem adódott-e ebből feszültség a családon belül, akár gyermekeik között is? Hogyan tudják őket ennek megoldásában segíteni?

K. N.: A válaszomból valószínűleg megint az derül majd ki, hogy én nem vagyok „rendes katolikus”. A kora ifjúsági hitbéli tapasztalataim alapján nekem nem lett volna életbevágó, hogyha lányaink születnek, ők katolikusok legyenek, de még nem is beszéltünk erről a férjemmel, amikor a fent említett, eredetileg evangélikus és unitárius szülőktől származó nagyapám már megígértette ezt vele. Úgyhogy nekem nem is volt beleszólásom… De különben is „igazságos” lett, két lány, két fiú. A négy gyerek a pesthidegkúti ökumenikus általános iskolába jártak-járnak, és ez nekünk (is) tökéletes hely volt, sajnálom, hogy az oktatási rendszer államosításával ellehetetlenült az eddigi formában való működése. A lányok voltak elsőáldozók, de aztán mi egyáltalán nem befolyásoltuk őket sem a gimnázium választásában, sem abban, hogy a Deák téren aztán mindketten evangélikus hittanra iratkoztak be. Sajnos ehhez az is hozzájárult, hogy a helyi, nagyon népszerű plébánosunknak mindannyiunkat megrázó okok miatt kellett távoznia a szolgálatból. Az egyetlen kellemetlen élményem a felekezeti különbségekkel kapcsolatban az egyik fiunkhoz kötődik. Itt a környéken nagyon erős a Regnum, sokkal pezsgőbb a gyerekközösség, mint az evangélikus gyülekezetben. A fiunk elsőben a barátai hívására elment Regnumra, és nagyon tetszett neki. Mi a férjemmel örültünk, hogy keresztény közösségbe jár, még ha ő ugye „igazi” lutheránus is. Hidegzuhanyként ért, amikor hetekkel később a helyi vezetők fölhívtak, és

„eltanácsolták” a protestáns gyerekemet a Regnumból,

miután hosszan győzködtek, hogy milyen lelki törést okozhatna neki, ha maradna, és milyen különbségek vannak a két felekezet közt. Mondtam nekik, hogy ebben valószínűleg nagyobb tapasztalataim vannak, és nem hiszem, hogy annyi a bárány, hogy el kéne üldözni őket. Ahogy a katolikus lányok végül evangélikus közösségben szocializálódtak, ki tudja, az evangélikus fiam nem akart-e volna aztán elsőáldozni. Nem mondom, hogy nem adódott feszültség a házasságunkban, de a felekezeti különbségek miatt szerencsére sosem. Most már szinte csak evangélikus közösségbe járunk, és ott mindnyájan otthon érezzük magunkat, de misére azért szoktunk menni, ha nem is gyakran.

P. G.: Mindez nem kétséges, ugyanakkor az világosan kiderül a gyerekeim egyházi kötődéséből, hogy milyen hatalmas vonzereje van a mi evangélikus közösségeinknek. Az is megdöbbentő, hogy egyrészt milyen nagy a nemzedékeken átívelő kontinuitás, másrészt, hogy az intézményi gyarapodás által gyakran mennyire nem a gyülekezetek a közösségi együttlétek bázisai. Ez egy nagyvárosi környezetben természetes, ugyanakkor fontosnak tartanám, hogy a gyülekezetek súlya ne csökkenjen.

...

Az Ordass Lajos Alapítvány honlapja itt található.