Egyszer például Peti elment a híres iskolába, ahol a tanárnő tanít, hogy bemutatkozzon az újonnan induló 5. a osztálynak. Mindenkinek vinnie kellett valamit, amit majd megmutat a többieknek, és jólesett Petinek, hogy a tanárnő őt vitte. A tábla fölött kereszt lógott, ami Petinek külön tetszett, úgyis annyit ücsörög a Biblia mellett az éjjeliszekrényen.
Az új ötödikesek persze még nagyon féltek, inkább csak a szemük sarkából figyelgették egymást és a tanárnőt meg Petit, de épp a napokban derült ki, hogy hiába telt el azóta négy év, jól emlékeznek a tanárnő babájára. Persze mondhatjuk azt, hogy Petire nem nehéz emlékezni, mert Peti egy néger baba, és hiába nő valaki tízévesről tizennégyre, egy fekete bőrű babát azért megjegyez. Főleg, ha irhabundából készült a haja, és kézzel van varrva a teste.
Mindenki szereti hallgatni, hogyan is volt, amikor még kicsi volt, Peti is így van ezzel, szereti, amikor elmesélik, hogyan is született ő, még ha kívülről is fújja már a történetet. Így volt ez legutóbb is, amikor ismét kimozdultak. Peti megint elment a tanárnővel egy iskolába, most oda, ahol a tanárnő barátnője tanít, nem is nagyon messze, és most már Suzanne is velük ment. Itt is nagyon jól érezték magukat, sőt: dédelgették, babusgatták őket a gyerekek, jólesett sztárnak lenni néhány órára. És itt is az volt a legjobb, amikor a tanárnő elmesélte, hogyan is volt ez negyvenhat évvel ezelőtt.
A tanárnő hétéves volt, amikor mondták neki a szülei, hogy nemsokára indulnak Amerikába, ott fog iskolába járni, és el kell döntenie, hogy melyik játékát viszi majd magával, mert nem fér be mind a bőröndbe. Ilyenkor a tanárnő mindig hozzá szokta fűzni, hogy ezt az Amerikát nem úgy kell ám elképzelni, mint most, hogy mindent tudunk róla a filmekből és zenékből, hanem úgy, hogy nem tudunk semmit, mert sem film, sem zene nem volt. Legalábbis a hétéves – akkor még nem – tanárnő életében nem. És ekkor, a kiutazás előtt kapta meg Peti babát a keresztanyjától, ő varrta, azért, hogy már előre megszeresse a fekete gyerekeket.
Aztán még hozzá szokta tenni a tanárnő a történet másik felét, hogy amikor már ott volt Észak-Karolina államban, és ment haza az iskolából, akkor az anyukája kérdezte, hogy na, vannak fekete osztálytársaid? És akkor a tanárnő nem emlékezett rá. Pedig ott voltak – mint a fotókról kiderült, jó barátok is voltak, csak azt nem látta rajtuk, hogy feketék. És a csodás tanító néniről is annyi mindent mesélt otthon, csak azt nem, hogy más színű a bőre, mert erre nem is emlékezett. Ez csak valamelyik ünnepségen derült ki a szüleinek, csodálkoztak is a nagy hajú Ms. Friersonon.
Peti hiába negyvenhat éves, csak egy baba, és nem sejti sem ő, sem az Amerikában egy dollárért turkált porcelánbaba, Suzanne, hogy miről is álmodik a tanárnő. A tanárnő arról álmodik, hogy az ne úgy legyen, hogy az egyik iskolában inkább Suzanne-re hasonlítanak a gyerekek, a másikban pedig inkább Petire. Mert az sem a Petiknek és Suzanne-eknek nem igazságos, sem a tanárnő tanártársainak.
Hiszen nem azért lettünk tanárok, hogy csak Petiket vagy csak Suzanneeket tanítsunk, hanem hogy gyerekeket. És ha kereszt lóg a tábla fölött, akkor talán még inkább így van ez.
A szerző a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium angoltanára.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2020. június 21-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.