A következő történetet könnyebb lenne személyesen elmagyaráznom, de ez most nem lehetséges. Megpróbálom hát szavakkal szemléltetni.

Kezdő lelkész voltam. Ökumenikus szertartáson szolgáltunk ketten egy római katolikus pappal. Mivel az ő templomukban voltunk, így a liturgia java részét ő végezte. Amikor a prédikáció után megálltunk a pár előtt, és kezdetét vette a tényleges esketési rész, egyszer csak megjelent mellettem az esküvői fotós.  Készített pár képet a párról és a násznépről, majd közelebb lépett hozzám. Pontosabban félig belépett elém, és nekem dőlt a hátával. A furcsa szituációban azonban hiába vártam, hogy pár kattintással megelégszik a fotós. Ő maradt, szorosan hozzám simulva. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy huszonhat-huszonhét éves fiatal nő voltam, a fotós pedig egy nagyjából korombeli férfi. Meg is indult a sokatmondó somolygás a násznép részéről…

Ahogyan azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet finoman a tudtára adni a fotósnak, hogy ne a lelkész legyen a fotóállvány, eljött az a pont, amikor újra én következtem a liturgiában. Engem azonban félig-meddig még mindig kitakart a fotós. Szóltam hát neki, hogy én következem. Felém fordította az arcát – miközben még mindig testközelben voltunk –, és mondta, hogy jó. Majd visszafordult. Erre hangosabban és határozottabban kellett jeleznem, hogy ehhez neki mozdulnia kell. Bocsánatot kért tőlem, és oldalra lépett. A násznép addigra már félhangosan nevetett. Mire valamennyire elkomolyodtak, elmondtam a rám eső részt, majd újra a plébános következett. Fotós „barátom” pedig a világ legtermészetesebb dolgaként elfoglalta helyét, ismét nekem dőlve. Ekkor újra nevetés tört ki a násznép részéről. A pár közelről szemlélte mindezt. Egy idő után azonban lefagyott a mosoly az arcukról. Rájöttek, hogy a fotós minden figyelmet elvont róluk, és önmagára irányította.

A teljes cikk itt érhető el.