Egy évvel ezelőtt azzal az igével indultam útnak, amely 5Móz 28,2-ben így hangzik: „Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérnek téged, ha hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára. Áldott leszel a városban…” Úgy gondolom, hogy valóban nagyon áldott volt ez az első év. Új emberekkel ismerkedtem meg, hiszen közel kétszázhúsz család védőnője lehetek. Kaptam rendkívül segítőkész kolléganőket, kaptam egy új gyülekezetet, ahová mindig örömmel megyek, és ami valóban az én pesti lelki otthonommá vált.

A kezdeti lelkesedés és „szárnyalás” után jöttek bizony olyan időszakok is, amelyek eléggé megpróbáltak elbizonytalanítani. Védőnőnek lenni csodálatos dolog, semmi pénzért nem cserélnék, sőt el sem tudom képzelni azt, hogy én mást csináljak. De sajnos hamar meg kellett tapasztalnom, hogy érnek olyan történések is, amiket az egyetem négy éve alatt nem tanítottak, és amikre nem készítettek fel. Amikor egy gondozott családban halva vagy betegen születik egy gyermek, vagy születés után rövid idővel meghal, az nemcsak a szülőt, hanem sokszor engem is nagyon megterhel. És ilyenkor jön egy kísértés, egy hamis gondolat, hogy ezek a nehézségek, ezek a terhek valóban az én szerető mennyei Atyám tervei? De aztán mindig rájövök, hogy igen, mert Isten tudja, mit miért tesz.

Tényleg nehéz, ezt nem tanították, de jó tudni, hogy nem csak az egyetem falai között tanul az ember, és hogy nem csak az ottani tanárok szava számít az életben. Mert van egy sokkal nagyobb Tanító! És talán ezek az esetek döbbentenek rá leginkább, hogy mindig van miért hálát adni, és mindig van miért vagy kiért könyörögni. A thesszalonikaiakhoz írt első levélben ezt olvashatjuk az 5. rész 17. versében: „…szüntelenül imádkozzatok…” De mit jelent szüntelenül imádkozni? Azt, hogy szüntelenül, talán mondhatnánk úgy is, hogy megállás nélkül. Ez olyan, mint a légvétel. Nem figyelünk rá, nem tudatosan csináljuk, és nem kell biztatni sem rá, hogy levegőt vegyünk. Ez természetes dolog, és jön magától, megállás nélkül, szüntelenül.

Vajon ilyen a mi imaéletünk? Az enyém sajnos nem. Nemrég azonban átéltem, hogy milyen is szüntelenül imádkozni, és milyen az, amikor valóban szívből jön az imádság. Néhány hónappal ezelőtt éppen munkából hazaérve kaptam a hírt, hogy édesanyám unokatestvére, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolunk, szívinfarktust kapott. Nem tudtak többet mondani, csak hogy nagy a baj. A kétségbeesés, a szomorúság és a sok-sok „miért?” rögtön átvették az uralmat fölöttem, és keserves zokogásban törtem ki. Ott voltam a pesti albérletem szobájában egyedül, és az a kis szoba akkor a nagyvilágnak tűnt, aminek a közepén állok összetörve, és senki nincs ott körülöttem, senki nincs, aki vigasztalna, vagy enyhítené ezt a borzasztó fájdalmat, ami egyre jobban eluralkodik a szívemben. Nem gondolkodtam, képtelen voltam rá, és ekkor ösztönösen, mint a légvétel, imádságra kulcsoltam remegő kezeimet. Nem tudtam hosszú, szép vagy magasztos imát mondani, megszólalni is nehéz volt, mindösszesen két szót tudtam kirebegni: „Segíts, Uram!”

Persze a fejemben cikáztak a gondolatok, és talán sokkal több mindent szerettem volna akkor mondani az Úrnak, de csak ennyit voltam képes kimondani. Segíts, Uram! Nem tudom, mennyi idő telhetett el, megállt körülöttem a világ. Ez volt életem legrövidebb, de igazán és őszintén szívből jövő imádsága.

Olyan jó tudni azt, hogy az Úr valóban látja a mi szívünket, és nem hagy magunkra még azokban az időkben sem, amikor talán úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk. És olyan jó az is, hogy bátran mehetünk az Úr elé akkor is, ha örömben, és akkor is, ha borúban vagyunk. Olyan jó tudni azt is, hogy ő valóban meghallgatja az imádságainkat!

A cikk eredetileg megjelent a Hírmondó – A nyíregyházi evangélikus gyülekezet híreiben 2020. pünkösdkor.

Továbbá a cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2020. július 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.