A kép lelkész tisztünk rajza. Gót ív fogja egybe. Szinte látjuk, amint megnyílik mögötte a templom hajója. Szolgálatunk szíve, az anyaszentegyház otthona: a templom, az istentisztelet. Ugyanaz az ív imára kulcsolt kéz vonalát is érzékelteti. Egész napi munkánkat összekulcsolt kezünk hordozza: szolgálatunk csak az imádságból élhet. A templomnak és az imádkozó kéznek vonala magasba tör, egyre alázatosabb, keskenyebb lesz, feladja önmagát és belefut a keresztbe. A képen a kereszt uralkodik. A kereszt finom, halk vonallal a világ számára dísztelenségében, jelentéktelenségében, erőtlenségében. Az ábrázolás lelkészi szolgálatunknak a kereszt alá való rejtegetését, de ugyanakkor ugyanabban a keresztben összefutó értelmét, célját is megmutatja. Ezen kívül minden istentisztelet, és szolgálatunkért tusakodó imádságunk a keresztben nyugszik meg, ér véget, teljesedik be.

A gót ívben a lelkészi szolgálat körében ezen a földön a kehely áll a középpontban. A hálaadás pohara, amelyben készen áll Krisztus bűnbocsátó vére. Szolgálatunk: a Krisztussal és egyházzal való közösség legbensőbb csodájának, az úrvacsorának nyújtása. Ezért áll magasabban a kehely, mint az alatta futó vonal.

A kehely képét a belőle feltörő láng, ókori ámpolnára változtatja át. A Szentlélek világol szolgálatunkból bátor és nyugodt fénnyel, mártír-lángolással. Ebben a lángban a mi életünk és szolgálatunk is benne ég önmagát emésztő és feláldozó tűzzel. Isten lelke a mi szavunkká lett ige által, vérig menő bizonyságtételünk által /martüria, vértanúság/ gyújt lángra másokat. A piros láng felénk is csap: „a Szentlélek hívott el…, ajándékaival megvilágosított..., amiképpen a földön az egész kereszténységet hívja, gyűjti, megvilágosítja”.

A lángnak fényköre van, első pillanatra nem feltűnő, földi szemmel szürke fényköre: a bezáruló kettős kör a glóriának ábrázolása. Isten dicsősége csillámlik a papi szolgálaton. Oh, nem a mi fényünk, a Szentlélek izzása ez. Ha a világ nem is látja, Krisztus dicsősége ragyog a szürke papi munkában, dadogó prédikációban.

A címlap a cím aláhúzásával a lelkészi szolgálat drága felelősségét: pásztori feladatunkat hangsúlyozza. A gót ív alatt három vonal: lépcsők. A lelkészi hivatás nem emberi, földi síkon mozgó tevékenység, kenyérkereső pálya: transzcendens irányú szolgálat. A cél odafent van. Szinte halljuk az elmerülő Titanic vágyódó énekét: „mennyei lépcsőknek fényes sora, s dicső angyalsereg mind nékem integet, Ó uram, hadd megyek én is feléd!” Oda tartunk, és oda vezetünk. De a lépcsők most még földi, szent hivatásunkhoz visznek: a gót ív köréhez. Ezeken a lépcsőkön csak alázatosan lehet odalépni az oltár elé. És mindezt a kép egyszerűen, tömören, minden felesleges díszt kerülve, a lényeget megragadva fejezi ki. Lelkészi szolgálatunk sem lehet más! Páthosz és óbarokk cirádák nélkül, egyszerűen és világosan a döntő lényeget adni; százféle mindennapi feladat és szétszórt hajsza közepette is mindenben a lelkészi hivatásunk egyetlen értelmét keresni, szolgálni – erről van szó! Szolgálatunkból úgy magától és hatalmasan kibontakozik a papi hivatás lénye – körvonalainak, amint ezen a képen is minden más eltűnik és levegővé válik. Az ábrázolás kiegyensúlyozott, nyugodt vonalaiból, arányosságából a lelkészi szolgálatnak szent nyugalma árad. Nem bizonytalanra futunk és minden gyötrő belső harcunk ellenére is a magvető rendíthetetlen, reménykedő nyugalmával tesszük le munkánkat a dús gyümölcstermésen csendesen és bizonyosan dolgozó Isten kezébe. A rajz modernsége végül a lelkészi szolgálat korszerűségére, a 20. század világosan emlékeztet: papi munkánknak a mai kor kifejezésmódján kell szolgálattá válnia a világban.