„Anya nem szokta megrajzolni a keresztet” – mondom.

„Sajnos városon ez már nem szokás” – válaszolja magyarázatképpen a nagyi a nyolcvanas években. Igen, valahogyan elfelejtették a szüleink ezt a szokást, és manapság is ritka, ha valaki még keresztet rajzol az Életre. Mert így is hívták a kenyeret régebben.

...

Aztán telik a nap játékkal, mókával és közben a nagyi mesél: „Most már a kombájnok takarítják be a gabonát, de annak idején én szedtem a markot nagyapád után. Ő aratta a búzát, én kötöztem. Igen nehéz munka volt. Amikor elvittük a búzát megőrölni és hazahoztuk az első zsákokat, kenyeret dagasztottam. Az elsőt elvittük a templomba megszenteltetni.”

Aztán megmutatja, hol volt a kemencéjük, amit végül 1970 körül elbontottak, mert már nem sütött benne ő sem.

…

„Ne fogd meg a vak kismacskát, nem fogsz tudni kenyeret sütni!” – ripakodik rám később a vallásos asszony, némi falusi babonából eredő félelemből.

„De nagyi, a kenyeret a boltban vesszük, nekem már nem kell kenyeret sütnöm” – mondom akkor, nem is sejtve, hogy évtizedekkel később pont arról az emlegetett bolti kenyérről fogok áttérni a házi, kovászos kenyér készítésére, mert elégedetlen vagyok a készen kapható ízével, állagával, illatával.

...

Este a fürdés után lefekvéshez készülődünk.

„Mi az a szép lánc a kezedben?” – kérdezem.

„Rózsafüzér. Imádkozni fogok” – mondja.

„Mondjuk együtt, jó?” – kérem. Mire a végére érünk elálmosodom.

A Miatyánkot már ismerem, azt régebben megtanította már, szintén egy korábbi nyaralás alatt. Végül együtt elmondjuk azt, hogy „Én lefekszem én ágyamba, fogadj Uram oltalmadba, három angyal fejem felett, egy megőriz engemet, másik szemem lezárja, harmadik a lelkemet várja...”

Később már félálomban megüti a fülem újra a „Miatyánk”, félhangosan a másik szobából is hallom: nagyapám is imádkozik.

...

A másik nagyihoz is elmegyek, ő se maradjon ki az unokázásból.

Vele az Evangélikus Énekeskönyvet énekeljük. Azon a vasárnapon nincsen evangélikus istentisztelet Sárospatakon, így otthon egy komplett liturgiát végigénekel, aztán az Evangélikus Életből elolvassa a vasárnapi igét, hogy a prédikáció is meglegyen. Enélkül nem maradhat el vasárnap. Megszokta ő ezt már Orosházán, ahol az ősei a Zombáról való megérkezéskor elsőnek a templomot építették fel.

...

Közben ő is emlékezik.

„Itt van ez a szakajtó. Benne vittem minden héten a kenyeret az orosházi pékhez. Megengedte, hogy a bedagasztott és megkelt tésztát ott süssük ki az ő búbos kemencéjében. Apádék hazafelé a még forró kenyérből mindig elcsórtak egy-egy darabot” – sóhajt. Rég volt az már. A kenyér ízére és illatára még emlékszik, de az emlék valahogy már régi neki is: a rendszerváltás előtti években már senki sem sütött otthon kenyeret.

…

Ezen gondolatok után ma hallgatom a híreket, amiben Nagy István agrárminiszter az államalapítás és államalapító Szent István ünnepe alkalmából megtartott rendezvényen mondja: „Szent István ünnepe alkalmat ad arra, hogy visszatekintsünk múltunkra és nagy elődeink erejéből merítsünk bátorítást. Államalapító királyunk, az ezeréves államiság, a keresztény kultúra és a magyar történelem olyan valóságosnak hat, mint a frissen sült kenyér illata.”

Nagy István szerint talán nincs még egy olyan nemzet a világon, amely úgy kötődne a kenyérhez, mint mi, magyarok. Hozzátette: „hála hazánk nagyszerű adottságainak, az itt élők szorgos munkájának és kitartásának, ezen a földön soha nem volt probléma a mindennapi kenyérhez szükséges búza megtermelése. A jó kenyér titka a hozzáértő munkán túl a jó minőségű gabona, és az abból készült kiváló liszt. Az itthon termelt búza és liszt minőségét tekintve bárhol megállja a helyét a világban" – emlékeztetett a tárcavezető.

A hír még folytatódik, én elgondolkodom: most, hogy a karantén idején a tízmillió pék országa lettünk, jó érzéssel tölt el az, hogy egy egész ország kezdett el próbálkozni a kenyérsütéssel, a házi ízek visszaidézésével. Jó az, hogy az emberek pont az alapélelmiszerrel kapcsolatban csatlakoztak a kézműves pékségek mozgalmához, és kovászolni kezdtek. Amikor ismerősökkel találkozom a kenyeres téma mindig előtérbe kerül, sokan emlegetik a kovászos kenyérről tartott előadásaimat, gyülekezeti kóstolóimat és osztják meg saját tapasztalataikat, kérdeznek a témáról.

Még jobb lenne persze, ha ezzel egy időben visszakerülne szokásaink közé az is, hogy keresztet rajzolunk a kenyérre Krisztus áldozatára emlékezve, és úgy ennénk meg azt, hogy egyetlen morzsa se végezze a kukában belőle.

Imádkoznánk minden nap a mindennapi kenyérért, hogy az ne csak a mi asztalunkra, de mások asztalára is jusson.

Elődeink életéből merítsünk mi is erőt ehhez! Kérjük Isten segítségét, hogy a kenyér újra méltó helyére kerülhessen az életünkben!

Szent István ünnepén el is kezdhetjük ezt!

A megszentelt étel legyen megszentelt életünk része!