– Lelkészcsaládba született. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem lehetett más választása, mint ez a pálya?

– A reformáció kezdete óta él a hagyomány a protestáns egyházakban, hogy a papi ház egyfajta szellemi műhelyként is működött a falvak, városok életében, és a sokgyermekes lelkészcsalád egy vagy két fia vitte tovább édesapjának a hivatását. Mi négyen vagyunk testvérek, két bátyám van és egy nővérem. Egyedül én mentem a teológiára négyünk közül, a legkisebbként. Nekem meghatározó volt édesapám példája. Téma volt a családban az utánpótlás és a staféta átadása, de sohasem erőltetve, sőt inkább – az ő egyéniségének megfelelően – diszkrét szeretettel.

– Tehát minta volt ön előtt, amit követni tudott.

– A Jóisten szépen terelgetett a lelkészi pálya felé. Oly sokan prófétai elhívásra várnak, pedig a Mindenható gyakran egyszerű és világos módon szólítja meg azt, akivel terve van. Persze a keresztyén közösség, a lelkivezetők felelőssége ma is igen nagy abban, hogy valaki végül az egyházi szolgálatra szánja az életét, és némi önismeret tanítása sem ártana iskoláinkban. És igen, voltak előttem pozitív példák. Apám, nagybátyám lelkészi munkája. Két különböző karakter, de mind a ketten egyházunk elkötelezett papjai. Nagybátyám, Labossa László egykori kölcsei lelkész a mai napig közöttünk van. Isten éltesse sokáig! Édesapám, Labossa Lajos 2002-ben sajnos elhunyt. Ahogy támogatását pályám első éveiben bírtam, úgy halála óta elszenvedem a hiányát. És persze egyéb lelkész példája is előttem volt, sőt vonzott.

– Mikor és hogyan került Szombathelyre?

– 1996-ban, amikor Fehér Károly nyugdíjba vonult, több jelölt is volt, de végül nem választott a gyülekezet – mivel nem tudta a megfelelő időhatáron belül elvégezni a feladatát, az ügy visszakerült D. Szebik Imre püspökhöz. Júniusban befejeztük az egyetemi tanulmányainkat, én pedig vártam az ordináció időpontját és a kápláni kiküldést, de csak nem jött, mert a püspök úr meg akarta várni a szombathelyi lelkészválasztás végét. Úgy tervezte, hogy engem küld oda egy évre segédlelkésznek. Így is lett, augusztus elején megkaptam a kiküldésemet. Egy év elteltével új választást kellett volna kiírni, de a gyülekezet kérte, hogy ne helyezzen el a püspök úr. Addigra már megkérdeztek ugyanis, hogy a lelkészi vizsgám letétele után itt maradnék-e. Ugyan sok bizonytalanság vett körül, de igent mondtam, és 1998-ban megválasztottak parókus lelkésznek. A püspök, a gyülekezet megbízott bennem, én megszerettem a gyülekezetet, így alakult, hogy huszonnégy évig itt szolgálhattam. Nagyon hálás vagyok érte. Sajátos bizalmi helyzet volt, amiben egy kicsit könnyebben tudtam mozogni. Ettől függetlenül voltak konfliktusok – az a lelkész, akinek nincsenek konfliktusai, nem pásztor, hanem béres.

– Szombathelyen aztán sorra jöttek az egyházi intézmények. Ezeknek az elindítására miként gondol most vissza?

– Nem én találtam ki, hogy otthont építsünk: egy ajándék szülte a megvalósítást. Nem sokkal azután, hogy beiktattak, jött egy idős gyülekezeti tag, és azt mondta, hogy adna nekünk pénzt, de az a kérése, hogy ebből egy idősotthon épüljön fel. Akkor a gyülekezet olyan döntés elé került, amilyen elé még sohasem. Két lehetőség volt: megriad, és illedelmesen megköszöni a felajánlást, vagy pedig veszünk egy mély levegőt, megfeszítjük az izmainkat, és belevágunk. Mindenki érezte a presbitériumban, hogy ha az otthon megépül, akkor a gyülekezet életében ez egy fontos pillanat lesz. Hála Istennek, sikerült a presbitériumot abba az irányba terelni Pintér János eperes úrral, hogy Isten kezéből bátran elfogadja a lehetőséget. Aztán jött az áldás is, mert a kisebb összegből negyvenmillió lett, majd az egyház és az önkormányzat is segített, és megépítettük az otthont. Létrehoztuk a Szeretetszolgálatért Alapítványt, ami azóta is nagy támasza a tevékenységeinknek. Nagy összefogás és alkotóerő szabadult fel a gyülekezetben, ami a későbbi lépéseket is megalapozta. 2001-ben fejeződtek be a munkálatok.

– És elindult egy folyamat…

– Adódott egy lehetőség, aminek én fiatalon, amennyire lehetett, az élére álltam a gyülekezettel együtt. Onnantól kezdve elindult ez a szerves fejlődés, megemelkedett az egyházközség presztízse a városban. A szép, új otthon egyre kisebb lett. Akkor jött a következő lépés a megyei önkormányzattal. A Medgyessy– Gyurcsány rémes korszak idején, 2004 ben vettük át a Középhegy úti intézményt, amit ráadásul az akkori baloldali vezetésű város nagyon szeretett volna magának megszerezni. Ellenszélben, de már két evangélikus diakóniai intézmény működött a városban 2004. április 1-jétől, kilencven idős, hatvan súlyosközépsúlyos fogyatékos lakóval. Sokat kellett harcolni, de megérte! 

– És aztán lett kórus, férfikör, nőegylet, ifjúsági kör, iskola és a többi intézmény.

– Az iskolaalapítás mindig ott volt a tudatban. Tudtuk, hogy Szombathelyen sok evangélikus gyerek él. Mindig száz fölött volt a hittanosok száma. Én bizony többször kinéztem, mint ahogy a Középhegyi út intézményt is, esti biciklizés közben az Eötvös-iskola épületét, amely közel volt a templomunkhoz, a Szent László utcában. Egyik pillanatról a másikra jött a hír, hogy bezárják az iskolát. Adódott ismét a lehetőség. Áldott pillanat volt, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség az iskola megmentőjeként jelent meg. Innentől mindenki megköszönte, hogy egyáltalán elgondolkodunk az iskola átvételén. Bekerült a köztudatba, a Vas Népében megjelent, hogy az iskolát nem kell bezárni, mert van itt más út is, vagyis politikai tényezővé vált a gyülekezet, mert a helyi politika sem tudott ezzel mit kezdeni. Ismét fontos döntés előtt álltunk: vállaljuk, merjünk belevágni, vagy nem. Többen voltak ismét azok, akikben volt erre bátorság. 2007-ben vettük át az iskolát, és szeptember 1-jével indult egyházi fenntartásban az első tanév.

– Miért látta szükségét annak, hogy az egyház átvegye az Ágfalvi Pszichiátriai Betegek Otthonát?

– 2015-től a diakóniai bizottság tagjaként részt vettem a kormánnyal való tárgyalásban. A kormány úgy gondolta, miniszterelnök úrral az élen, hogy minél több szociális intézményt adjon át az állam az egyházaknak. Így két-három év egyeztetés után 2018. január 1-jével több más intézmény mellett az ágfalvi is átkerült egyházi gondozásba. Az alapgondolat az volt, hogy mi intézményt csak ott veszünk át, ahol van élő gyülekezet, amely hajlandó lelki hátteret nyújtani a diakóniának. Enélkül nincs értelme. Ágfalva azért került elő, mert az ágfalvi lelkésznő, Heinrichs Eszter, aki most az otthon lelkésze, konkrétan megkeresett minket, hogy „mentsük meg” ezt az intézményt. Elmentünk, megnéztük, és felkerült a listára. Láttuk, hogy a szakmai munka nagyon magas színvonalú, a lakók között aktív művészeti terápia folyik. Ugyanilyen magas szintű a munka a nevelőszülői hálózatban is, amely szintén egy kicsit a falumegtartó tevékenységhez köthető. Több mint ötven gyerek van a nevelőszülői hálózatunkban.

– Hogyan élte meg a Gregersen-Labossa család ezt a huszonnégy évet Szombathelyen?

– A feleségem, hála Istennek, mindenben mellettem állt kezdettől fogva. Most leszünk huszonöt éves házasok. Mátyás fiam nem biztos, hogy lelkésznek készülne, ha itt azt tapasztalta volna, hogy bármit akarsz csinálni, a presbiterek nem támogatnak. Itt ő ezt nem látta. Mindig elmondom: a legkomplexebb és legszebb értelmiségi pálya a papi pálya. És nemcsak azért, mert sokféle tudománnyal kapcsolódik össze, hanem először is azért, mert a lelkész esetében van egy „intézményesült transzcendens vonal”, ami nagyon komoly teológiai kérdés. A másik szépsége a pályának, hogy a piciny gyermektől egészen a halálra készülő aggastyánig, a haldoklóig, az értelmiségitől a munkásemberig, a nőtől, a fiataltól a középkorúig mindenki jelen van a gyülekezetben. Tanítunk, pasztorális munkát, kazuális szolgálatokat végzünk, jelen vagyunk az emberek életének magaslatain, az örömeikben, az esketéseknél, de ott vagyunk a gyászban is. Persze ehhez kell érzelmi stabilitás is, és állandó reménykedés az Isten kegyelmében. Szombathelyi papnak lenni azért egyfajta közéletiséget is jelentett. Elég intenzíven részt vettem az elmúlt huszonnégy évben a város egyéb közéleti tevékenységeiben, mert ez hozzátartozik az értelmiségi léthez. Az egyik oldalon benne élünk a világban, a másik oldalon – mégiscsak felszentelt személyként – méltósággal kell, hogy szolgáljuk a városunkat és a hazánkat is. 

– Milyen szívvel válik meg a gyülekezettől?

– Itt lettem apává, lelkésszé, férfivá, vezetővé. Teljes szívvel kötődöm Szombathelyhez és Vas megyéhez, és ez így is marad. Életem eddigi nagy részét itt éltem, és ezt nem felejtem el. Nagyon szeretem ezt a vidéket, a várost. Vannak elképzeléseim, hogy mi az, amit én nem végeztem el, látom, mit lehetett volna jobban csinálni vagy másképpen. Úgy tekintek erre, mint ahogyan a középkori templomépítő szerzetesek felfogták a szolgálatukat. Megépítették a kis román kori templomot, kápolnát, aztán jött a következő, aki egy kicsit kibővítette, aztán jött más, aki egy kevéske gótikát tett bele. Sok esetben névtelenek maradtak az alkotók. Ugyan névtelen már nem leszek, de szeretnék mégis a templomépítő mesterek példájánál maradni. Egyedül Istené a dicsőség!

– Hogyan tovább? Mi lesz a küldetés szeptember 1-je után?

– Három dolog áll előttem. Az evangélikus egyház legnagyobb intézményének, a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálatnak a vezető lelkésze leszek. Nem intézményvezetői, hanem lelkészi munkát fogok végezni. A másik, ami miatt váltok, valójában egy régi álmom. Diakóniai bizottsági elnökként mindig fontosnak tartottam két dolgot. Az egyik a szervezeti fejlődés: új területekre lépjünk be, bővüljön a diakónia, minél több gyülekezetet erősítsünk meg, adjunk munkát az embereinknek, és fejlesszük őket szakmaiságukban. Ezzel együtt pedig ugyancsak nagyon fontos elem a diakóniának a teológiai háttere. Bizottsági elnökként fontos volt számomra, hogy a diakóniának az újszövetségi teológiai megalapozását újra felfedezzük, és teológiai értelemben rehabilitáljuk a diakóniát. Ennek első lépéseként elkezdtük a teológiai forrásvidékeket a lutheránus kereteken belül keresni. Ezért nagy dolog az, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház megalapította a diakóniai képzési központot, amelynek pontosan az lesz a feladata, hogy ezen a teológiai bázison a szakmai és egyéb képzést elindítsa. És a harmadik, talán a legerősebb érv amellett, hogy váltsak, az volt, hogy az új teológiai alapra épülő evangélikus diakonátus megszervezése is elkezdődhessen. Ezért vállaltam el a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületnek az elnökségét is. Szeretnénk új tartalommal megtölteni e rangos múltú egyesületet, amely az országos evangélikus diakónushálózat lelki és szakmai háttereként fog szolgálni. Egyrészt van egy szép örökségünk, amit ápolni kell, mint például Túrmezei Erzsébet szellemi hagyatéka, másrészt a Fébé a gyülekezeti diakóniai csoportok háttereként, illetve a diakónusok szakmai és lelki háttérintézményeként működhet a jövőben. A diakonátus pedig azokból a munkatársakból állna, akik bent dolgoznak a diakóniában, különböző szolgáltatásokban, de a helyi gyülekezeteknek is aktív tagjai. Így a szolgálatukat nemcsak egyszerűen munkavállalóként végzik, akik néha járnak templomba, hanem diakónikus közösséggé szeretnénk szervezni őket. Az intézményeinkben nagy szükség van erre, hiszen a munkavállalóinknak csak a töredéke evangélikus, és azon belül is töredéknyi a rendszeresen templomba járó. Nagyon fontos, hogy az intézményi lelkész mellett legyenek olyan gazdasági vezetők, ápolók, gondozók, takarítók, szakácsok, akik a hitüket komolyan veszik, és az intézményen belül segítik a lelkészi munkát és a diakóniának a szellemiségét. Ezeket kívánja a Fébé összefogni, támogatni, segíteni különböző módon. Aztán lehet bővíteni a kört gyülekezeti önkéntesekkel. Szeretném, hogy a Fébé belátható időn belül nagyon komoly egyházi civil szervezet legyen, és a diakónia szolgálatába álljon.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.