Mikor legutóbb úgy utaztunk el – és ez sajnos mind ritkábban fordul elő –, hogy a család minden egyes tagja ott volt, akkor annyira élveztem az utazást, az együttlétet, a vidámságot, hogy nap végén megírtam a barátnőmnek: ez volt a legjobb napom ebben az évben. Másnap este viszont megint annyira lelkesen és hálásan számoltam be az újabb együtt töltött napról, hogy azt válaszolta: „Akkor ez újra az év legjobb napja volt?”

A világ másik végén pedig, ott, ahol a lányom éppen van, s ahol még mindig olyan az időjárás, mintha nyár lenne, ritkán esik az eső. Ha mégis elered, és az elmúlt hetekben ez most fordult elő először, akkor lelkes üzenet érkezik a telefonomra:

– Képzeld, esik ez eső!

– Úgy szeretem az esőt! Itt is esik, és nagyon szép az ősz. Még sose volt ilyen szép!

– Anya, de hát te minden évben ezt állítod!

A jó szavak forrása a szív mélyén elapadhatatlan. Patakként folyik át rajtam, megöntözi életem talaját. Kivirulnak a virágok, a fák, amerre elhalad.

Nincs könnyebb annál, mint őszintén lelkesedni valamiért, ami valóban szép, túlzón áradozni valamiről, ami valóban páratlan, s nem számolni, hány legszebb hely van a világon, vagy hány legszebb őszt éltünk meg.

A legfontosabb történések mégsem ezek. A jellemformáló események valahol máshol történnek, egy láthatatlan harctér erőt próbáló, láthatatlan porondján. Ott dől el, mit mondok akkor, ha megbántanak vagy félreértenek, vagy ha a hibáimért megfeddnek. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan.

Mert a szavak elmúlhatnak. Néha összezavarodnak. Elveszítik a jelentésüket, összefüggéstelenné válnak, képtelenné arra, hogy értelmes társalgás ös - szetevői legyenek. S a párbeszéd fenntartásához a szavakon túl valami más kell, valami nagy-nagy szív.

Életem legszebb napja nem is akkor van, amikor kirándulok, vagy más helyeken, más országokban, más tájakon járok. Nem akkor, mikor mindannyian együtt vagyunk, és nagyokat nevetünk. Nem akkor, mikor aranyalmák nőnek a fákon, és eső teszi fényessé az erdőben a mélybarna avarszőnyeget.

A láthatatlan harctér porondján a kis győzelmek is győzelmek. Valakinek fontosak, valaki számontartja őket. Valakinek már az is fontos, hogy nem futok el. Hogy nem adom fel. Hogy még mindig itt vagyok.

Életem legszebb napja mindig akkor van, amikor reggel felkelek – néha nincs is ennél nagyobb hőstett –, és eldöntöm, hogy ma is szeretek.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.