A kétnyelvű istentiszteleten beiktatták hivatalukba az új egyházfikat, Maráczi Nikolettát és Kocsis Leventét. De nemcsak ők részesültek külön áldásban, hanem a tanévet kezdő gyerekek is.

Az istentisztelet után Taschner Tamás, Sopron és környéke idegenvezetője – aki úgy ismeri ezt a pátriát és annak hagyományait, mint kevesen – helyi szüreti szokásokba vezette be játékos módon a játszani vágyókat.

A nap közösen elköltött ebéddel, poncichter raguval, jó hangulattal és traktorozással zárult.

Képes beszámolót ebben galériában találnak: https://agfalva.lutheran.hu/node/6179

A nemzetiségi program következő héten a bánfalvi búcsúban folytatódik. A rendezvényt a Magyar Falu Program támogatta. 

Tanévnyitó „építő” gondolatok...

Amikor Ágfalvára költöztem, nagyon furcsa volt számomra, hogy ebben a közösségben minden az épületekről szól, pontosabban a templomról. Azt éreztem, hogy az akkori gyülekezeti vezetőség számára mintha fontosabb lett volna a templom felújítása, mint az istentiszteletek, a hittanórák, a gyerekprogramok vagy az egyéb gyülekezeti alkalmak. Aztán amikor elkezdődött a templomfelújítás, akkor méginkább felerősődött bennem ez az érzés, de abban az időben már nemcsak néhány emberről gondoltam, hogy “szerelmes” a templomba, hanem szinte az egész falu, és a kitelepített németek is ezt az érzést sugallták felém, hiszen szinte eufórikus öröm tört ki a községben, amikor felállványozták az óráisi épületet. Rengetegen segítették anyagilag is a munkálatokat, közeliek és távoliak egyaránt. Én mégis legszívesebben azokra az emberekre emlékszem vissza a felújítás évéből, akik naponta - néha többször is - szakítottak időt egy kis templom körüli bámészkordásra, nosztalgiázásra vagy munkásokkal - és a templommal kapcsolatban csak problémákat látó lelkésznővel - való csevejre. Nem afféle céltalan bámészkodás volt ám ez, megvolt annak az oka. Sokan könnyes szemmel nézegették az óriási templomot, csak az András keresztnevűekből legalább hármat fel tudnék sorolni, akik minden áldott nap itt sürögtek-forogtak, és gyönyörködtek a megújuló épülben. Ma már sajnos egyikük sincs közöttünk…

A régi ágfalviaknak ez a templom, valahol a megmaradás szimbóluma itt a határvidéken, hiszen a történelem viharai kevés gyülekezeten gázoltak annyira át, mint az ágfalvin.

Ma azonban nem azért vagyunk itt, hogy siránkozzunk, hanem azért, hogy erőt merítsünk a továbbiakhoz, az előttünk álló tanévhez, a feladatokhoz, meg az esetleges felújításokhoz is.

Az előbbieket azért meséltem el, mert egy olyan igét hoztam, ami szintén egy építkezésről szól. Péter apostol ezt írja: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (1Pt 2,5) Nagy feladatat ennek a lelki háznak az építése, nagyobb, sokkal nagyobb, még az ágfalvi templom üres kasszából való felújításánál is. Akkora, hogy ez a tanév nem is lesz elég rá, mert olyan lelki házat, olyan lelki otthont kell alkotnunk, ahol jó ott lenni, olyan lelki házzá kell válnunk, ahová jó megérkezni, ahonnan jó elindulni, és ahol mindenkinek helye és feladata van. A legkisebbnek és a legidősebbnek is, a gazdagnak és a szegénynek is, a betegnek és a fogyatékkal élőnek is… mindenkinek. Ebbe az épületbe, ebbe a lelki közösségbe, vagy Istennek ebbe a gyülekezetébe mindenki azt adja bele, amit tud, vagy amije van - és reménység szerint, abból a legjobbat.

Jó, hogy ma ennyien itt vagyunk az istentiszteleten. És jó, hogy ilyen sokfélék vagyunk. Mert ennek a közösségnek a sokféleségben is rejlik az ereje. Különbözőségünk is hozzájárul ahhoz, hogy áldássá, élő kövekké lehessünk Isten kezében, hiszen ahogy egy építkezésen is rengeteg különböző “szaki” dolgozik, ki-ki a tehetsége és a képesítése szerint, úgy ebben a lelki házban is minden rendű és rangú emberre szükség van.
Tetszik vagy nem tetszik, de az Isten országa is folyamatos építkezés, tele mindenféle feladattal. Éppen ezért ebben a folyamatosan épülő lelki otthonban különböző tudású és tehetségű emberekre van szülség. Ránk.

Lehet, hogy mi még kicsit feszengünk, talán itt a templomban is, és nem tudjuk, mi a feladatunk, nem tudjuk mi lesz velünk, vagy azt, hogy mit vár tőlünk az Isten, de én hiszem, hogy senki nem él céltalanul. Az Isten országában, ebben a különleges lelki házban mindenkinek megvan a helye és mindennek megvan és eljön az ideje. Ebben a tanévben is, és reménység szerint a következőkben is. 
Mert az Úristen olyan csodálatosan építi ezt a lelki otthont, hogy valamikor majd minden a helyére kerül... És talán mi is megtaláljuk benne a helyünket, még akkor is, ha most olyan kusza az életük, hogy csak falakat látunk magunk körül.

Legyen velünk a Jóisten, és segítsen minket, hogy otthonosan érezzük magunkat a közelében, a folyamatosan épülő lelki házában és – nem mellesleg - ebben a gyülekezetben, ebben a templomban is! Legyen velünk Isten, áldja meg ezt a tanévünket, és áldjon meg mindannyiunkat! 

Aztán, ha a Jóisten megáld minket, és ezáltal mindannyian egy kicsit “lelkibbé” és lelkesebbé válunk, egyszer talán még ez a hatalmas templom is megújulhat... és akkor aztán a templomot szerető András bácsik, a hajdani templomépítők és a régenvolt ágfalviak is velünk együtt örvendeznek az Isten országában, ebben az ágalvi templomnál is hatalmasabb és csodálatosabb lelki házban... 

Valami ilyesmi, vagy valami egészen más… hangzott el Ágfalván az evangélikus templomban 2020. szeptember 6-án a német nemzetiségi napon.