Mintha egy kellemes kirándulásra invitálna a virágos réten át a könyv címlapjának vonzó képe. Ezzel szemben már az előszó szembesít minket világunk igencsak veszélyes útviszonyaival. Oly korban élünk, amikor emberek milliói kényszerülnek arra, hogy kétségbeesésükben vándorútra keljenek: menekülnek a totális létbizonytalanságból az ugyancsak teljesen bizonytalan jövőbe. Ugyanakkor azok, akiknek látszólag biztos az otthonuk, a világjárvány miatt rákényszerülnek arra, hogy félelmükben bezárkózzanak, és a másik emberben csak veszélyforrást gyanítsanak. „A nomád vándorokhoz egészen hasonlóan átéltük a kapcsolathiánynak, az életünk törékenységének s a jövő kiszámíthatatlanságának megrázó tapasztalatait…”

A homo peregrinus, akinek útja olykor a pusztaságon, a halál árnyékának völgyén át vezet, nemcsak naponkénti veszélyeztetettségét éli meg, hanem azt is felfedezheti, hogy nincsen egyedül. Olyan Ura van, aki nem „utaztatja”, hanem vele utazik, vele vándorló Isten, Deus peregrinus. Ahogy Ézsaiás bemutatja: „Immánuél”, velünk az Isten (Ézs 7,14).

Ez az Isten szolidáris útitárs, aki sorsközösséget vállal népével: „…az Úr tudta, hogy itt jársz e nagy pusztában.” (5Móz 2,7) Ugyanakkor ez az Isten mobilis, „hordozható”, gondoljunk a szent sátor és a frigyláda gazdag szimbolikus üzenetére.

További jó hír, hogy „Isten elbeszélhető”, azaz engedi elmesélni magát. Ilyen módon újra meg újra emlékezhetünk arra, hogy mi történt az úton együtt vele és általa. Hogyan vezetett hol tűz-, hol pedig felhőoszloppal. Jó pásztorként hogyan őrzött és terelgetett vigasztaló botjával (23. zsoltár). Így válik az úton járás élő metaforává. „A közösség, a tradíció és a narratíva összekapcsolódik. A tradíció a másokkal megosztott nyelv tapasztalata: ez teszi lehetővé a kommunikáció létrejöttét, vagyis a közösség születését.” A hit pedig nem más, mint élő kapcsolat, útonlét Istennel!

A könyv további fontos felismerése, hogy amit az úton átélt istenélményekből továbbadhatunk, „a történet elsősorban nem informál, hanem mindenekelőtt transzformál. A bibliai textusokban ös ­ szesen annyi az információ, amennyi a transzformációhoz szükséges. Ez nagyszerű kihívás és lehetőség: változni, növekedni, mélyülni…” Varga Gyöngyi többször is hangsúlyozza: „A Szentírás felrázni, megmozgatni akar. Kibillent a komfortzónánkból, csodálkozásra késztet, esetleg megijeszt, ám mindenekelőtt mélyen elgondolkodtat.”

A szerző nem csupán az Ószövetség könyveiben mutatja meg a Deus és a homo peregrinus közös történetét, hanem ablakot nyit az Újszövetség felé is. Külön pontban foglalkozik a kivonulás és a vándorlás motívumaival Jézus életében és a születő egyház történetében. Aki beleolvas az evangéliumokba, hamar szembesül azzal, hogy Jézus születésétől kereszthaláláig, de még feltámadása után is egészen a mennybemeneteléig állandóan úton van. Ugyanakkor a tanítványait is szüntelenül mozgásban tartja. A legnagyobb mobilizálási csoda gyümölcseként pünkösdkor megszületett egyház pedig már görög nevében is „eklézsia”, azaz: a világból kihívott és a föld végső határáig elküldött, mozgósított apostolok dinamikus közössége.

A Nomád teológia nem könnyű sétára hív, hanem kemény túrára a Szentírás olykor rögös útjaira. Ami a könyv személyes „hatástörténetét” illeti: miután befejeztem, úgy döntöttem, újra végig kell olvasnom az egész Ószövetséget…

A szerző végül így summázza a nomád teológia lényegét: „Az Ószövetség arról beszél, hogy a legjobb, ami történhet velünk, az, hogy úton lehetünk. Itt, menet közben, a földi életünkben talál ránk a »menny«… Kairosza van a nomád teológiának… úgy tanúskodni az evangéliumról, hogy ebben személyesen felvállaljuk a hit megmozdító és átalakító hatását. Azt a kockázatot, hogy változzunk.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.