„Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által." (Róm 5,3–5 [RÚF]) 

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete." (Róm 5,3–5 [SZIT]) 

Ha megkérdezünk egy templomba járó, hívő embert, mit ad neki a vallásossága, mit vár attól, jó eséllyel a két leggyakoribb válasz egyikét fogjuk kapni: „hogy közelebb kerüljek Istenhez”, illetve „lelki békességet”. Első hallásra mindkét válasz kikezdhetetlennek tűnhet. Mélyebben szemlélve viszont elgondolkodtató, hogy vajon mennyire csengenek egybe azzal, amit Jézus az evangéliumban hirdet meg számunkra, és ahogyan – ennek megfelelően – Isten a teremtésben szeretne látni bennünket.

A két válasz közül idei teremtés heti témánkat főként a második érinti. (Persze az sem érdektelen, hogy ha „közelebb akarunk kerülni Istenhez”, akkor nyilván azt érezzük, hogy jelenleg ez nincs vagy nem eléggé van így – de vajon milyen értelemben állíthatjuk joggal azt, hogy távol lennénk tőle?) Most tehát összpontosítsuk figyelmünket arra: vajon mit várnak igazán Istennel való kapcsolatuktól azok, akik „lelki békességet” keresnek.

Természetesen van, lehet pozitív értelme ennek a kifejezésnek. Hiszen Jézusról magáról is állíthatjuk, hogy lelkében – az Atyával élt egysége által – béke volt; ez az evangéliumokban jól érezhetően kisugárzik a vele találkozókra, és Pál apostol is azt írja pár verssel mostani teremtés heti igeszakaszunk előtt: „Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,1 [SZIT]). Azonban lehet, hogy nem egészen ugyanaz az „Istennel való egység”, a békesség, mint amit a „lelki békesség” kifejezésen sokan értenek.

Maga Jézus jelenti ki az evangéliumban: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10,34 [SZIT]). Bármit is értsen Jézus itt a „békén” és a „kardon”, miközben az ő tanítása miatti megoszlásról beszél, az mindenképp bizonyosnak tűnik e kijelentéséből, hogy nem mindenfajta nyugalmat, stabilitást, biztonságérzetet tart összeegyeztethetőnek az ő követésével vagy egyenesen az ő tanítványsága gyümölcsének.

Az egyszerű vallásosság a természetfelettivel való kapcsolatban biztonságot, kapaszkodókat keres a jelen élet számára. Sokan az ilyenfajta „lelki békességet” igénylik a vallástól, sőt hajlamosak egyenesen az istenség „kötelességévé tenni”, hogy védje meg őket minden bizonytalanságtól, kitettségtől, szenvedéstől, és ezt az elvárást alkalmazzák Jézusra, a kereszténységre is. A vallás képviselői pedig (és ezt már Jézusnak a korabeli vallási tekintélyekkel létrejött konfliktusában is látjuk) nemegyszer úgy érzik, kötelességük ezt az igényt kiszolgálni, ennek az elvárásnak megfelelően bemutatni az isteni üzenetet.

Ugyanakkor már az Ószövetség sem egészen támasztja alá ezt a várakozást. Isten sok vigasztaló ígéretet tesz népének, de nem vállal egyoldalú kötelezettséget arra, hogy minden körülmények között minden veszélytől megvédi őket, és teljes evilági biztonságot nyújt nekik. Mózes így foglalja össze az Ígéret földjére való bevonulás előtt az Úr szövetségét népének: „Ha tehát hallgattok ezekre a törvényekre, ha megtartjátok és teljesítitek azokat, akkor az Úr, a te Istened is hűségesen megtartja azt a szövetséget, amelyre esküt tett atyáidnak.” (MTörv/5Móz 7,12 [RÚF]) Számos más helyen is olvashatunk hasonló szavakat a Szentírásban, és ami számunkra most különösen fontos velük kapcsolatban, az a hozzájuk fűzött ígéretek tartalma. Mózes beszédében vagy a Leviták könyvében még valóban mindenféle biztonság ígéretét ki lehet hallani az Úr szavaiból. (Például: „…biztonságban laktok földeteken. Békét szerzek országotoknak, s alhattok, mert senki sem fenyeget” Lev/3Móz 26,5b–6a [SZIT].) Később, a babiloni fogság tapasztalata után azonban már belekerül a képbe a bizonytalanságból kimentő, sőt azon keresztül újjáteremtő isteni irgalom képe is: „ha megtértek hozzám, megtartjátok parancsolataimat, és teljesítitek azokat, akkor ha az ég széléig űztelek is el benneteket, még ott is összeszedlek és elviszlek benneteket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy ott lakjék az én nevem.” (Neh 1,9 [RÚF]) Az Újszövetséghez elérkezve pedig magától Jézustól hallhatjuk ezeket az (előbbiekre rímelő, szintén az Isten és ember közötti szövetség megtartására hívó) szavakat: „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,10 [RÚF]) Az a Jézus állítja azt, hogy „megmarad az Atya szeretetében”, aki jól tudja, miközben ezeket a szavakat mondja, hogy rövid időn belül a szenvedés és a halál vár rá! Ahogy fokozatosan feltárul a kinyilatkoztatás, úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy Isten nem minden bizonytalanságtól és szenvedéstől megvédő, hanem azokban is velünk lévő szeretetet ígér.

Mindezek az ígéretek így tehát kétféleképpen érthetők. Az egyik értelmezés az az egyszerű várakozás, hogy ha megtartjuk Isten törvényeit, számíthatunk a biztonságra. Ez gyakorlatilag megfelel a vallási biztonságkeresés előbb már említett attitűdjének, azt próbálja megtalálni az Ó- majd az Újszövetség keretein belül is. A másik értelmezés viszont így szól: Isten a „ha… akkor…” formában elhangzó szövetségi ígérettel valódi szabad döntésekre hív bennünket. A szabadság azonban kényes ajándék: állandó párbeszédet igényel, és így bizonytalansági faktort jelent. Semmit nem lehet örökre bebiztosítani: mindent újra el kell dönteni és meg kell vallani. Végső soron azt is fel kell ismernünk (Nyíri Tamás sokszor megfogalmazott gondolatára utalva): a földi életben tulajdonképpen nem létezik igazi biztonság; bizalom létezik, és ha biztonságot szeretnénk, akkor bizalmunkat abba kell vetnünk, Aki maga az egyedüli bizonyosság. A bizalom dinamikája azonban bizonyos szempontból épp ellentéte a biztonságkeresésének!

Jézus egyértelműen a második módon érti és magyarázza az Ószövetséget is, és ennek fényében hirdeti meg saját törvényét. A boldogmondások nem „békés alvást” tesznek lehetővé, hanem állandó kitettséget hirdetnek meg (üldöztetésnek, szegénységnek, a kapcsolatok különféle kockázatainak). Jézusnál már nem „annak ellenére”, „akkor is” vagyunk boldogok, ha sírunk, üldöznek vagy éhezünk, hanem éppen akkor, éppen azért. Ez a boldogság, ez a belső béke már nem biztosítható be egyszer s mindenkorra, hanem a párbeszéd kalandjára való készséget igényli. Kiteszi magát a bizonytalanságnak, hogy többet nyerjen. Elfogadja, hogy valami (minden) változhat (akár fenyegetően) azért, hogy valami (minden) megváltozhasson (boldogítóan). 

Valójában már a Szentírás első lapjain ezzel a párbeszédre hívással találkozhatunk, amikor Isten megteremti az embert és szabad viszontszeretetre hívja. De egészen más oldalról, a természettudományok felől közelítve is azt mondhatjuk, hogy a Teremtő a világ rendjébe kezdettől fogva beleírta a szabadság törvényét – minden létezőnek a maga létrendjében megadva annak megfelelő szintjét –, és ezzel az – evilági oldalról legalábbis annak látszó – bizonytalanságot teremtő erővé, akarata megvalósításának egyik eszközévé tette. Nem a Teremtő bizonytalan, hanem teremtményei sokféleségének és szabadságának ad teret, amikor az általunk bizonytalanságként megtapasztalt „játéktérre” helyez és „játékba hív” bennünket.

Isten és ember viszonylatában a bűn megsebezte a szeretet dialógusának ezt a tisztaságát (és ez a többi teremtményre is negatív hatással lett), de az Úr hűséges, és Jézus épp azt hirdeti meg, hogy Isten részéről a párbeszédkészség továbbra is fennáll, sőt: Jézus evangéliuma magasabb szintre emeli azt. Az ebbe a meghívásba és szeretetbe vetett hit a megújított Szövetség szíve.

A kereszten feltárul, hogy Isten számára nincs veszélyt jelentő bizonytalanság, sötétség: az ember Krisztus belép az Atyától való elhagyottság tapasztalatába is („Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Mk 15,34 [SZIT]), amivel betölt minden lehetséges „helyet”, ahol ember érezheti magát (a „nincs velem az Isten” élethelyzetét is), és így áthidal minden elképzelhető távolságot Isten és ember között. Ahol (az ember szerint) „nincs ott az Isten”, ott veri fel egyszer s mindenkorra sátrát a megváltó Isten.

Jézus tehát a szenvedés útján való megváltást választotta, és ezzel – visszamenőleg is – átértelmezte a szenvedést elkerülendő problémából az istenkapcsolat legszentebb eszközévé. Mi, Krisztus tanítványai ezzel a Megváltóval egyesült életre mondtunk igent. Tudatos Krisztus-tanítvány ezért nem törekedhet mindenáron a szenvedés elhárítására az életéből (és nem követelheti azt Istentől), hanem a szenvedésben és megpróbáltatásban is Krisztus jelenlétében él.

Ennek fényében viszont már fel kell tennünk a kérdést (noha azt tapasztalajuk, hogy az örök emberi vágyakozás, a bizonyosságokkal összekapcsolt, azokra épülő és azokat elváró vallásosság igénye a kereszténységben is folyton felbukkan, mégis – hűen Jézushoz, aki nem bebiztosítva, hanem a kitettségbe, a szenvedésbe magát belevetve „tartotta meg Atyja akaratát”): tényleg csak kézzelfogható evilági bizonyosságokra épülhet hit? Sőt: épülhet egyáltalán hit kétségtelen bizonyosságokra?! A hit bizonyosságot és békét ad (másképp, mint ahogyan a világ adja), de az oda vezető úton – Jézussal – épp a bizonytalanság: a töredékesség, ezért a rászorultság, a nyitottság és befogadókészség az (újjá)teremtő erő.

A Rómaiakhoz írt levélnek abban a néhány mondatában, melyet idei teremtés heti igeszakaszul választottunk, Pál apostol világossá teszi, hogy teljesen tisztában van ezzel a jézusi fordulattal. De nem csak az állapottal. Mint ahogy az imént mi is, úgy Pál is egy egymásból következést, egy folyamatot ír le: a szenvedésből, megpróbáltatásból türelem (állhatatosság), a türelemből kipróbált erény származik, az erényből pedig remény, mely a Szentlélek kiáradásával Isten szeretetét ajándékozza nekünk.

Pálnál a szenvedésekkel való „dicsekvés” semmiképp nem kérkedést jelent, sem a fájdalomnak valamiféle beteges, mazochista keresését, nem bosszúállást és nem is magamutogatást. Ez a „dicsekvés” a Gal 6,14 meggyőződésével cseng egybe („Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára” [RÚF]), és végső soron azzal a „doxával”, dicsőséggel van összhangban, mely János evangéliumában Jézus szenvedésének és kereszthalálának jellemzője (vö. Jn 13,32). A kereszt – így a szenvedés maga is – nem az üdvösségterv bukása, hanem az üdvözítő szeretet legkövetkezetesebb, így legtökéletesebb kinyilvánulása és győzelme. Mi emberek „halálosan”, „a halálig” tudunk valamit megtenni, valami vagy valaki mellett elköteleződni; Isten a halálon túl, a halálon keresztül is – és ebben a lehetőségben részesít minket is Krisztus által, ajándékképpen. Ezért látja meg a dicsőséget János a kereszthalálban, és ezért akar dicsekedni Pál a szenvedéssel, mindenekelőtt pedig Krisztus keresztjével.

Megpróbáltatásokkal teli világban élünk, a szenvedés minden létező osztályrésze. A jelen korban pedig – persze ugyanúgy, mint a történelem minden eddigi „jelen korában” – különösen is meg tudjuk nevezni azokat a szenvedéseket, amelyek aggasztóvá teszik a helyzetünket, ezek között pedig fontos helye van a teremtett világ embertől negatívan befolyásolt állapotának. Van-e akkor az eddig felvázolt gondolatmenetnek köze a teremtett világ iránti keresztény felelősséghez?

Mindenekelőtt: az, hogy a szenvedés elvezet Istenhez, és a dicsőséggel áll összefüggésben, semmiképp nem jogosít fel minket, embereket arra – de még csak nem is kisebbíti annak felelősségét – hogy más létezőknek, embereknek vagy egyéb teremtményeknek szándékosan, illetve nemtörődömségből olyan szenvedést, megpróbáltatást okozzunk, mely elkerülhető lenne. A szenvedést nem kerülni, nem keresni és nem okozni kell, hanem átélésekor Krisztussal eggyé válni. Nem a szenvedés okozójának felelőssége csökken, hanem a szenvedőnek lesz Johann Baptist Metz „memoria passionis” (a szenvedés emlékezete) gondolata alapján fogalmazva „feltétlen tekintélye” az üdvösségtörténetben Krisztus szenvedése által. A teremtett világ szenvedéseinek, megpróbáltatásainak enyhítése tehát, ha meghallottuk „a szegények és a föld kiáltását” (vö. Ferenc pápa: Laudato si’, 49, 53), annál inkább kötelességünk, minél inkább megértettük a kereszt misztériumát.

A megpróbáltatásból a reményen át az Istennel megélt egységbe vezető dinamika felfedezése arra is ráébreszt bennünket, hogy a teremtésért viselt felelősség is dinamikus és folyamatszerű. Ahogy egy vírusellenes vakcina kimunkálása is állhatatosságot, türelmet, sok interakciót kíván, úgy a teremtéssel alkotott viszonyunk hibáinak belátása és az azoktól való elfordulás is egymással és Istennel való párbeszédben és kölcsönösségben mehet csak végbe. Ebben a folyamatban el kell fogadnunk, hogy valami (minden?) változhat, hogy valami (minden?) az eredeti Tervnek jobban megfelelővé változzon.

Nincsenek azonnal alkalmazható receptek a teremtésvédelemre. Sokszor megtapasztaltuk már, hogy csalódást okoznak, sőt tévútra vezetnek az olyan – rendszeresen felbukkanó – hírek, hogy egy új felfedezéssel „megtalálták a klímaváltozás ellenszerét”, „megoldották a tiszta energia előállításának problémáját”, és így tovább. Mindig kiderül, hogy a siker relatív, a probléma, amit megold, csak egy részletkérdés, illetve az új megoldás egyben új gondokat teremt. E mögött a gyakorlati tapasztalat mögött egy mélyebb lelki igazság áll. Az egyetlen út, mely nem csal meg, mely reményt nyújt, az, hogy az emberiségnek mind teljesebb közösségben kell élnie (Istennel és egymással), hogy mind jobban megértse és megvalósítsa teremtett társ-teremtői hivatását, és „a teremtés papja” legyen.

Végül: az üdvösség nem a mi művünk, hanem Krisztusé, ő viszont nem akarja azt nélkülünk megvalósítani. Ezért ha mi, az ő tanítványai, felismerve a szenvedés, a remény, a bizalom és a dicsőség összefüggését, a kereszttel egyesült életet élünk, akkor állhatatos evilágban-létünk Krisztus erejének ad teret, aki megújítja az egész teremtést. Ezzel szolgálhatunk embertársainknak, ezzel járulhatunk hozzá legsajátosabb és mással helyettesíthetetlen evangéliumi módon a fenntartható fejlődéshez. Ezzel adunk szabad teret a „teremtő bizonytalanságnak”, ezzel tesszük lehetővé, hogy ő „megújítsa a Föld színét” (vö. Zsolt 104,30).

Ez lehet az igazi teremtésvédelem, ez a teremtett világ iránti igazi keresztény szeretet.

Az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport nevében: Nobilis Márió

A zsidókeresztény hagyomány számára „teremtést” mondani többet jelent, mint természetet mondani, mert a teremtés Isten szeretettervére utal, amelyben minden teremtménynek értéke és értelme van. A természetet általában olyan rendszernek tartjuk, amelyet az ember vizsgál, megért és alakít, a teremtés ellenben csak olyan ajándékként érthető, amely mindenek Atyjának nyitott kezéből származik; olyan valóság, amelyet a minket egyetemes közösségbe hívó szeretet világít meg.
Ferenc pápa: Gaudete et exultate 76

Áldott légy!

Öt évvel ezelőtt jelent meg Ferenc pápa Áldott légy (Laudato si’) kezdetű enciklikája, mely a keresztény társadalmi tanítás egészébe ágyazva nagy erővel szólt „a szegények és a Föld kiáltásáról”, vagyis a társadalmi és a környezeti egyensúlytalanságok és igazságtalanságok megoldásának elodázhatatlan szükségességéről. A teremtés heti füzet ökumenikus szerzői csoportja az egyes részekhez elhelyezett pápai idézetekkel köszönti az idén jubiláló enciklikát, mely immáron öt éve hív bennünket gondolkodásra közös otthonunk gondozásáról. Ezt a meghívást tolmácsolva kívánjuk közösségeinknek a cselekvés és változtatás lelkületét és Isten áldását.

Koltai Zsuzsa

Források:

Laudato si’ – Ferenc pápa Áldott légy kezdetű enciklikája, Szent István Társulat, Budapest, 2015.

Gaudete et exsultate – Ferenc pápa Örüljetek és ujjongjatok kezdetű apostoli buzdítása, Szent István Társulat, Budapest, 2018.

Evangelii Gaudium – Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása, Szent István Társulat, Budapest, 2014.

Ferenc pápa beszéde a Népi Mozgalmak Világtalálkozóján Santa Cruz de la Sierra, Bolívia, 2015. július 9. (Ford. Zlinszky János) 
http://www.teremtesvedelem.hu/content/cikk/ferenc-papa-beszede-nepi-mozgalmak-vilagtalalkozojan

Ferenc pápa Urbi et Orbi homíliája, Vatikán, 2020. március 27. (Ford. P. Vértesaljai László) 
https://www.vaticannews.va/ hu/papa/news/2020-03/ferenc-papa-urbi-et-orbi-homiliajane-feljuenk-jezus-veluenk-van.html