Ne várd a reményt, nézd meg jobban, mit kaptál

Nem sok alapja van arra várni, hogy meglátogasson a remény. Pedig ez az óhaj már jócskán túl van a puha nihilizmus fényűző gondatlanságán, amely miatt ma elsősorban környezeti válságról kell beszélnünk. Talán örülnünk kellene, amikor valaki igaz szívéből kívánja a remény társaságát. Csakhogy aki a reményt marasztalná, az olyasmire készül, mint aki ugyancsak legjobb szándékkal indul lepkehálóba fogni az angyalokat a karácsony marasztalására, aki szeptember közepén is asztalán tartja még a hímes tojást a húsvét szépségének felidézésére, vagy otthoni örökmécsessel gondoskodna előre pünkösd lángnyelveinek hosszú távú terápiás hatásáról.

A remény azon kevés görög szavak egyike, amelyeknek csak elvétve találjuk meg negatív jelentésű párját a klasszikus irodalomban, és – bár ezen nyilván nem csodálkozunk – kizárólag pozitív értelemben szerepel az Újszövetségben. Nagyot változott a világ. A mai versenyszemléletű „humánközegben” minimum titkos fegyvereink egyike a versenytárs – újszövetségi szóhasználattal élve: a szomszéd vagy „felebarát“ – lemaradása iránti rosszindulatú remény. Nem sokban különbözik ez a szokás az egyre emelkedő GDP-be vetett reménytől, mert ehhez szintén folyamatosan rosszabb állapotba kell kerülnie a természetnek, amely ezt a háttérből „erőforrásként” biztosítja, közeli vagy távoli népeknek, a földnek vagy egyszerűen csak az igazságosság elvének.

A remény újszövetségi szava (elpis) a „részt venni” és „örömmel üdvözölni” kifejezésekből vezethető le. Amikor az Újszövetségben nem egyszerűen utalásként, hanem mondanivalóként szerepel – ahogy Pál apostol Rómába írt levelében is –, akkor mindig kapcsolódik egy olyan megelőző tapasztalathoz, amely önmagában is lényeges, fontos, sőt, az esetek nagy részében döntően fontos egy ember vagy egy közösség életében. Ebben az esetben a „kipróbáltsághoz”, mely „begyakorlott, erényes életformát” jelent. A legtöbb esetben azonban az örök élethez, melyet ugyan senki sem próbált még ki közülünk, de aminek felismeréséhez közös tapasztalatként vezet el bennünket a Szentlélek Isten szívünkbe áradt szeretetére irányítva figyelmünket.

Kérjük kegyelmed, Szentlélek Isten, hogy egységben lássuk körülöttünk és bennünk teremtésed ajándékait. Add, hogy szereteted által felismerjük és megtapasztaljuk annak a közösségnek a szépségét és áldását, amit teremtett világod egésze jelent, benne minden emberrel, közeli és távoli népekkel, a természet élő és élettelen résztvevőivel. Óvj meg bennünket és tartsd távol szívünktől a gondtalanság csalóka vágyát. Adj nekünk bátorságot, hogy állhatatosság, kipróbáltság és remény vezéreljenek bennünket mindennapjainkban, és hogy örömmel üdvözöljük egész teremtett világodnak szóló igazságod. Ámen.

Béres Tamás

Jelenlét

A képen Marina Abramović performance-művészt láthatjuk közönségével A művész jelen van című előadásán 2010-ben.

Az 1970-es évek eleje óta Marina Abramović a test és a szellem korábban észlelt határait feszegeti, és a művész és a közönség közötti összetett kapcsolatot próbálja feltárni olyan előadások, performance-ok révén, amelyek kihívást jelentenek önmaga számára és sok esetben a résztvevők számára is érzelmileg, intellektuálisan, de fizikailag is. „Megértettem, hogy milyen sok mindent el tudok érni a művészettel … és a legfontosabb dolog a koncepció – állítja. – És ez volt a kezdete a művészetemnek. És amikor először helyeztem a testem a közönség elé, megértettem: ez az én médiám.”

Az üres székkel szemben egy másik ugyanolyan széken ült, és várta, hogy vajon leül-e valaki vele szembe.

„Senki sem tudta előre elképzelni, hogy lesz-e bárki, aki időt szán majd arra, hogy leüljön, és csak némán felvegye a szemkontaktust velem” – magyarázta Abramović. Valójában a székeket mindig elfoglalták, és folyamatosan várakoztak emberek arra, hogy leülhessenek a székre. Teljes meglepetés volt (…) kiderült, hogy az embereknek hatalmas igénye van arra, hogy valós kapcsolatba lépjenek.

Közel három hónap alatt, napi nyolc órán keresztül, 1000 idegen tekintetével találkozott Abramović, akik közül sokan könnyekre fakadtak.

Eric Berne kezdi ezzel a kérdéssel a Sorskönyvét: Mit mondasz a helló után?

„Ez a látszatra gyerekes kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. Ezt »kérdezik« maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. A »helló-probléma« magában foglalja a szociálpszichológia alapkérdését: »Miért beszélgetnek egymással az emberek?« és a szociálpszichiátria legfőbb témáját: »Miért szeretik az emberek, ha a többiek szeretik őket?« Ha tudjuk, mit mondunk a helló után, akkor azt is tudjuk, mit válaszoljunk az Apokalipszis Négy Lovasa által feltett kérdésre: háború vagy béke, éhség vagy bőség, nyomorúság vagy egészség, élet vagy halál. Nem csoda, hogy sokan egy életen át nem találják meg a választ, hiszen hosszú éveket élnek le úgy, hogy még csak fel sem teszik maguknak a világ legegyszerűbb kérdését: hogyan köszönsz másoknak?”

Réz-Nagy Zoltán

A végén szemtől szemben állunk majd Isten végtelen szépségével (vö. 1Kor 13,12), és boldog csodálattal olvashatjuk a világegyetem misztériumát, amely velünk együtt részesedik majd a véget nem érő teljességben. Igen, az örökkévalóság szombatja, az új Jeruzsálem, a menny közös otthona felé utazunk. Jézus azt mondja nekünk: „Újjáteremtek mindent” (Jel 21,5). Az örök élet közös ámulat lesz, amikor minden – ragyogóvá átalakult – teremtmény elfoglalja helyét, és lesz valamije, amit a végérvényesen felszabadított szegényeknek adhat. Addig is összefogunk, hogy vigyázzunk erre a ránk bízott otthonra, annak tudatában, hogy minden benne található jó felvétetik majd a mennyei ünneplésbe. Minden teremtménnyel együtt Istent keresve járunk ezen a földön, mert „ha a világnak kezdete van, és teremtett valóság, akkor azt kell keresni, aki kezdetet adott neki, azt kell keresni, aki teremtette”. Énekelve járjunk! Hogy a bolygónkért folytatott küzdelmünk és az érte érzett aggódásunk ne vegye el tőlünk a remény örömét.
Ferenc pápa: Laudato Siʼ 243–244