VIDEÓ:

„Nagyapám az első világháború utáni gazdasági válság idején jött haza – kezd bele a visszatekintésbe. – Fiuméban beváltották az Amerikában megtakarított pénzüket, s mire hazaértek Magyarországra, már semmit nem ért. Újrakezdhette az életét. Vett egy apró házat, hozzáépített, majd műhelyt húzott fel, fűrészt vásárolt, hogy a fákat legyen mivel felvágni” – szól a nem hétköznapi, mégis tipikusan 20. századi magyar családtörténet egyik fejezete.

Itthon, az ősök nyomában

Szépen gyarapodni kezdtek, de mire a nagypapának mindene meglett, jött a kitelepítés. „Izményben az egész falut kilakoltatták. A férfiak, így apám is a háború utáni hadifogságban voltak, a faluban csak idősek, nők és gyerekek maradtak, így könnyen ment a kitelepítésük. Kihajtották őket a faluból egy batyuval. A lengyeli kastély istállóiban voltak pár hetet, majd hazaengedték őket, de akkorra az otthonaikban már mások laktak. Voltak, akik befogadták a visszatérő családokat egy kis időre, de voltak, akik nem. Ám maradt egypár amerikai vagy kanadai tulajdonban lévő ház, amit nem vehettek el. Oda költöztek be azok, akik máshol nem kaptak helyet. El lehet képzelni, hogyan élhettek: egy szobába több család is beköltözött. Anyukám három gyerekkel egy szobába került az öregekkel. Nehezen fértek el.”

Adódik a kérdés: miért nem mentek vissza Amerikába? „Bármilyen szegények is voltunk, nagyapám és apám itt akartak élni – válaszolja. – Ugyan édesapám még a harmincas években kiment Németországba dolgozni – akkor építtette Hitler a nagy autópályákat, sokan kint maradtak az idő tájt –, de visszavágyott. Háromszáz éve az őseink építették fel a falut, ő nem akart kint maradni. Inkább lett a katolikus pap cselédje, művelte a földeket a lovakkal, de a hazáját nem hagyta el.” 

E fiúból ács lesz!

A szülők eleinte nem akarták, hogy Klem Ádám is ács legyen, ezért először kereskedelmi szakközépiskolába jelentkezett 1968-ban. És bár sikerült a felvételije, „létszám feletti” volt, sváb származásúként elutasították. Mezőgazdasági szakmunkásképzőbe került, de nem ott akart tanulni. „Bátyám a pécsi 506-os ipari iskolában volt szakoktató. Telefonáltam neki a szüleim tudta nélkül, majd augusztusban felültem a Pécsre tartó buszra. Az igazgató kertjében le kellett szednem a szilvát, hogy kapjak egy második jelentkezési lapot is, de így végül is sikerült, hogy felvegyenek ácstanulónak. Hála Istennek, hogy ezt a szakmát választottam! Otthon másról sem hallottam, csak erről a mesterségről. A nagyapámon kívül apám, nagybátyám, bátyám is ács volt, aki szakoktatóként dolgozott. Most a fiam is ács lett. Őt én biztattam: mindenünk megvan hozzá, 2012- ben átadtam neki a vállalkozást. A kezdeti nehézségek után ráérzett a dologra. Most már sok munkája van, jövő év végéig be van táblázva” – osztja meg velünk a családi mesterség történetét.

Klem Ádám máig besegít a fiának. Nagy lelkesedéssel mesél a munkájáról. „Gyönyörű, amikor az ember a földön állva egy nagy szerkezetet leszab. Először nem látszik a munkából semmi, csak a rengeteg forgács. Sokszor meg is kapjuk, hogy már két hete dolgozunk, és semmi eredményét nem látják. Aztán összecsapoljuk szépen, és pillanatok alatt össze lehet állítani, akkor látszik az eredmény. Pár nap, és elkészül az alkotás. Szeretek gyönyörködni benne, kívülről nézegetni a munkám eredményét.”

Szerényen, mégis büszkén mondja azt is, hogy a későbbiekben a mesterbizottság tagja, majd elnöke lett, és egyúttal a Tetőépítők Országos Egyesületének tiszteletbeli tagja is.

Tetőn és a sóhajok hídján

Klem mester első nagyobb munkája 1988-ban a kismányoki székely katolikus templom volt. Utána több nagyobb léptékű világi megbízást is kapott – többek között a Dédász-üdülő HosszúhetényKövestetőn, Pécsett a Római udvar, a Makár-tanya, a Bagolyvár vendéglő és persze számos családi ház is őrzi a keze munkáját –, de a templomok jelentették a rendszeres megrendeléseket. Tizenöt tornyot, harmincnégy templomtetőt számolt össze. Ezek legalább féléves munkák voltak, így végül idejének nagy részét templomok felújításával töltötte.

„Ócsai Zoltán volt a lelkész, amikor a nagymányoki evangélikus templomot 1994-ben felépítettük – idéz fel néhányat a templomos munkák közül –, 1997-ben a mucsfai templom tornyát újítottuk fel, cseréltük ki, utána Gyönk következett, majd 2000-ben Bonyhád. Ez utóbbi templom nem főút mellett épült, hanem beszorítva egy kis telekre, ezért nem tudtunk odamenni daruval, csak egy feljárót készítettünk hozzá. A kollégák ezt el is nevezték »sóhajok hídjának«, annyit sóhajtoztunk rajta a nehéz munka közben” – mondja az ácsmester.

Szülőfaluja, Izmény templomának a felújításán is dolgozott. „1994-ben édesapámmal megtámasztottuk a tornyot, mert dőlt a tető felé, féltünk, hogy ráesik, és összetörik minden – magyarázza. – Akkor tettem egy olyan ígéretet, hogy ha nyerek a lottón, felújítom az épületet. De nem nyertem a lottón… AJóisten azonban mégiscsak megoldotta a tervemet: jelentkezett egy házaspár az izményi polgármesteri hivatalban, hogy szeretnék felújítani a templomot. Szánya Zoltán polgármester engem ajánlott: azt mondta, keressenek meg és kérdezzenek ki, mit kellene kijavítani. Lehr Henrik és Lehr Anna a kárpótlásként kapott összeget és a kiadott földjük jövedelmét is teljesen a templom felújítására költötték, és emellett rengeteg pénzt gyűjtöttek is, külföldön és idehaza is. A torony volt az első lépés, 1995 augusztusára tűztük ki a rendbetételét. Közben márciusban meghalt édesapám. Amikor csináltuk a tornyot, sokszor sírtam odafönt. Mert amikor még csak terveztük az építkezést, mindig mondta, hogy ő majd lent fog ülni, és néz bennünket. Én úgy láttam, hogy tényleg ott volt velünk. Így épült fel a torony. A befejezésekor a gyerekeknek – a hagyomány szerint – csokoládét dobáltunk fentről” – sorolja az emlékeket.

Ezután a kismányoki evangélikus templomtorony és tető következett, majd az egyházaskozári torony és a kölesdi lutheránus templom. De az evangélikus épületek mellett dolgozott – többek között – a szárászi katolikus templomon, Erzsébeten, Geresdlakon és a pécsi havihegyi kistemplomon is.

Időkapszula a toronyban

A sajtó időről időre beszámol róla, ha egy-egy templom vagy torony felújításakor „időkapszulát” találnak a szakemberek. De hol is lehet ez, és mit tartalmaz? Mint a mestertől megtudjuk, a templom tornyán a kereszt alatti kis gömbbe szoktak az ácsok üzenetet elrejteni az utókornak. A feljegyzés általában olyan adatokat tartalmaz, mint hogy hány főből állt a gyülekezet az építkezéskor, ki volt a lelkész, mennyi pénzből építették fel a templomot. Az építkezés idején használatos pénzekből is szoktak beletenni pár darabot. Az egyházaskozári templomban az elődök üzenete igen szépen meg is maradt, még kiállítást is tudtak belőle rendezni. Izményben félig elporladt papírt találtak az 1800-as évekből és 1928- ból. Klem Ádámék maguk is helyeztek el ilyen üzeneteket a gömbökben.

Bár korántsem örömteli munka, időnként építés, felújítás helyett az ácsnak bontania kell. Klem Ádámot bízták meg például az udvari templomtorony bontásával. „Kemény anyagból volt, a láncfűrész csak úgy szikrázott munka közben – meséli. – A harangokat le kellett szedni, az egyiket Gyönkre, a másikat a zombai új evangélikus templomhoz kellett volna vinni, a harmadik meg haranglábba került volna a temetőben. A helyiek azonban felvonultak, bezártak bennünket a templomba. Hiába mutattuk a püspöki levelet, nem hagytak dolgozni. Kénytelenek voltunk elvonulni. Zombán meg várták a harangot, az ünnepségre kellett volna odaszállítani, de mi üresen érkeztünk. Sajnáltam a templomot, ideiglenes tetőt kapott, de szerintem tornya nem lesz már sosem.”

Bontania kellett a zsibriki templomot is. Ahogy eresztették le a harangot, beszorult, így ki kellett vágni a torony belsejét, és kötélen ereszkedtek le a toronyból a mesterek. A harang aztán Nagymányokra került, de az ott is marad, mert úgy tették fel, hogy le kellene bontani a tornyot, ha valaki el akarná vinni.

Fogy a nagymányoki gyülekezet is – meséli szomorúan Klem Ádám. Amikor a templom épült, még mintegy háromszáz tagja volt, most talán a fele. Sok volt a fiatal, de ők nagyrészt elköltöztek a faluból, maradtak az öregek. Harminc éve még több rendezvény volt, de a rendszerváltás utáni lelkesedés elmúlt, a gyülekezetek nem fejlődnek, nem növekednek.

„Az nem megoldás, ha lebontják a templomokat, mert nincsenek hívek. Horribilis költség a lerombolásuk is, anynyi pénzből fel lehet őket újítani, és még ötven évig állnak” – osztja meg érveit a szakember.

Hit, természetesen

A nem túl biztató helyzet ellenére Klem Ádám számára fontos a hit, presbiterként szolgál a nagymányoki evangélikus gyülekezetben. Érzelmeit nem titkolva mutatja meg szülőhelyének, Izménynek a templomát. „A hit számomra nem volt sosem kérdés. Természetes volt, hogy hívő evangélikusok vagyunk – emlékszik vissza a család lelkiségére. – Jártunk templomba akkor is, amikor nem volt ajánlatos, mert nézték, ki jár. Bennünket ez nem riasztott el, nem érdekelt, ki mit gondol. Apám erős ember volt, nem tudták megfélemlíteni. Később emiatt meg is szerették.”

A Klem család a nehezebb időszakokban is az izményi templom karbantartója volt. „Számtalanszor kiverték az evangélikus templom ablakát, de apám mindig helyrehozta. Harcolt velük. A templomtetőn pala volt, köveket dobáltak fel rá, ös - szetörték. De apám összekötött két létrát, felküldött a tetőre, hogy javítsam ki.”

Klem Ádám nem titkolja: igazán negyvenéves kora fölött kezdte szükségét érezni, hogy rendszeresen járjon Isten házába. „Volt az életemben egy alkalom, amikor csak a Jóisten menthetett meg. Budapestről jöttünk haza autóval szakadó esőben. Az ikerfiaim – nyolcévesek lehettek – már nagyon éhesek voltak, így hát igen siettünk. Szemből egy másik Zsiguli épp megelőzött egy teherautót. Én hirtelen ráfékeztem, de lehetetlen volt megállni, ezért manővereztem, és sikerült kikerülnöm a szemből jövő autót. Tudom, hogy akkor Isten mentett meg bennünket!”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2020. október 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

KÉPGALÉRIA: