Koronként visszatérő kérdés, hogy mit nevezünk művészetnek. Mi az, ami megkülönböztet egy alkotást az oly sok keretbe zárt, vagy keret nélküli hétköznapi munkától? A probléma időről időre újraértékelődik. Elég, ha csak a huszadik század elejére gondolunk, amikor a számos „izmus” újabb és újabb megközelítési lehetőségeket adott a művészet értelmezésére. Ebből az időszakból is bizonyos értelemben kimagaslik Marcel Duchamp 1917-ben készült Forrás című munkája körüli tanakodás, mely egyrészt új korszak kezdetét aposztrofálta, de készülése évében még a művészhez hasonló progresszív alkotók közötti is visszahőkölést keltett. Mint mondták, a művészet szabad, de a piszoár nem illeszthető a kiállítási tárgyak közé. Az időben visszább tekintve felidézhetjük azt is, hogy milyen rangos szakmai elismerés övezte a Sixtus kápolnát, nem megfeledkezve azokról a visszaemlékezésekről, melyek leírják, hogy egyes nézők a látványtól kihőköltek a templomból, mert nem tudták azt befogadni. 2020-ban hasonló kérdésekkel találkozhatunk, ha a fővárosi Ludwig Múzeumba megyünk és megnézzük a világhírű fizikus, hálózatkutató, Barabási Albert László, kutatásain alapuló műveket. Az, hogy miként értékeli majd ezt a szakma természetesen a jelen kritikájától is függ, de legfőképpen az utókor fogja eldönteni.

Bevezetőm azt a célt szolgálja, hogy elinduljunk egy közös gondolkodás útján. Azon, hogy mit jelentenek számunkra a művészeti alkotások. Kérem önöket, hogy ne lexikonszerű megfogalmazásokra számítsanak, melyekhez az önök támogató igenlését kérem, sokkal inkább egy olyan szellemi kalandra, mely annak a töredékes lehetőségeit keresi, hogy a szép, a jó és az igaz hármasának kísérletei miként jelenhetnek meg a kortárs művekben.

Október 18-a egy civil kezdeményezésnek köszönhetően a Magyar Festészet Napja. Mint a szervezők megfogalmazzák, Lukács evangélistára, a festők védőszentjére történő utalásként választották ezt a dátumot, „ezzel is jelezve az elkötelezettséget a szellemi, mesterségbeli hagyomány tisztelete, valamint annak folyamatos megújítása iránt”. Bár evangélikusként a védőszent fogalmát a szervezőkhöz képest másként értelmezem, szimpatikusnak és elgondolkodtatónak tartom ezt az utalást. Egyrészt, Lukács evangélista miatt, aki a hagyomány szerint egyszerre volt orvos és festő. A teológiai gondolkodásban utóbbiban nincs teljes egyetértés, vannak akik hasonlatként értik ezt: úgy bánik a szavakkal, mint az ecsettel, vagyis az evangélisták közül ő tárja elénk a legszínesebben Jézus példázatait. Másrészt azért, mert Lukácsra, mint védőszentre utalás a 21. században mindenképpen többletet jelent. Jelentheti az eredeztetést, de azt is, hogy a művészet célja nem az önnön kápráztatás, hanem mélyebb filozófiák, esetleg múlhatatlan ideológia vagy ideológiák keresése. Ez a megközelítés tükröződik Pilinszky János szavain is: „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valóságig.”

A huszadik század lírikusának megközelítéséhez hasonlóval találkozhatunk Auguste Rodin, Paul Gsell művészeti íróval folytatott beszélgetéseinél is. Ebből egy részletet idézek: „A rajz kérdésében annyi téves nézet terjedt el, hogy bizony nehéz ellenük küzdeni. Azt hiszik, hogy a rajz önmagában is szép lehet. Pedig csakis azon igazságok és érzelmek miatt szép, melyeket tolmácsol. (…) A rajznak a művészetben az az értelme, mint a stílusnak az irodalomban. Az a stílus, mely feltűnési viszketegből mesterkedik és pöffeszkedik, rossz. Csak az a jó stílus, mely észrevétlen marad, hogy az olvasó minden figyelmét az ábrázolt tárgyra, a kifejezett lélekhullámzásra irányíthassa. Az a képzőművész, aki rajzával komédiázik, az az író, aki stílusával akar dicséretet aratni, ahhoz a katonához hasonlít, aki egyenruhájával páváskodik, de nem akar a harcba menni, vagy pedig ahhoz a szántóvetőhöz, aki folyton fényesre csiszolja az ekevasat, ahelyett hogy szántana vele. Az igazi szép rajz és stílus az, melyet dicsérni eszünkbe sem jut, mert annyira megmarad az ábrázolásuk tárgya keltette érdeklődés. Ugyanez áll a színről is. A valóságban sem szép stílus, sem szép rajz, sem szép szín nincsen, csakis egyfajta szépség van, és ez a megnyilatkozó igazság szépsége. És amidőn egy igazság, midőn egy mélyenjáró eszme, midőn egy hatalmas érzelem tör ki egy irodalmi vagy művészi alkotásból, nyilvánvaló, hogy stílusa, rajza színei is jók, de ez a minőségük csakis az igazságnak visszfénye.”

Rodin fenti megállapításai jelzik, hogy a művészet nem csak esztétika, hanem a többlet keresése és kutatása, így pedig felelősség. De e felelősség mögött nemcsak az alkotó elkötelezett, belső vívódásokon alapuló, művészeti kvalitást jól alkalmazó megfontoltsága a kérdés, hanem – valljuk be – a mű előtt álló szeme és lelke is. Az, hogy tudja-e, akarja-e a látottat átgondolni, megérteni és befogadni. Amint készen állunk rá és e kettő között – tudniillik a művész oldaláról az alkotásban és a szemlélő lelkében a nyitottságban – megtörténik a találkozás, akkor kezdődik valami új, akkor jutunk el igazán a művészethez.

A Levendula Galéria Természetesen… című csoportos kiállítása kiváló lehetőséget ad nekünk, hogy a fenti megközelítéseken töprengjünk. A művészet ugyanis párbeszéd – is. Olyan dialógus, mely néző és alkotás, és művészetre nyitott emberek között valósul meg.

A ma nyíló tárlat érdekes keresztmetszetet ad a számunkra. Bemutatja, hogy a figuralitás megannyi lehetőségével lehet új világokat teremteni. Elgondolkodhatunk valóság és vízió meglehetősen ironikus kifejezéséről Szinvai Pál szoboregyüttese előtt, felfedezhetjük az idillt megjelenítő pillanat értékeit Ronga Eszter alkotásain. Bazsik Anna kifinomult művei segítségével elidőzhetünk a damaszkuszi utat bejárt Pál apostol által oly sokszor használt időhatározó szó, a „most” értelme felett, vagy ugyancsak ezt, valamint a természet és ember, azaz a teremtett világ viszonyát kereshetjük Nagy Gábor és Lőrincz Ferenc festményei által. Bányai Gizella szuggesztivitása örvénylően, egyben líraian vonzza a tekintetet, melyhez társul Bujdosó Ernő tárgyiasultabb festőisége. Korunk groteszk útkeresésével szembesít Fazakas-Koszta Tibor, míg a vágyott harmónia, a felfelé tekintés jelenik meg Veres Enéh szobrain. Különös dialógust folytatnak egymással Nádas Alexandra, Gál Lehel és Posztobányi Péter alkotásai, melyek időt és időtlent, jelent és archaikusat, meditációt és hétköznapit mesterien kötnek össze.

A zsidó hagyományban van egy kikötés, mely a művészetre is vonatkozik. E szerint az ember által alkotott nem lehet önmagában egész, mert csak Isten tud tökéleteset teremteni. Halkan megjegyezhetjük, hogy minderre a legjobb példa maga az ember, azaz mi vagyunk, aki mint láthatjuk, még önmagunk vonatkozásában is eléggé furcsán bánunk az egésszel. Ugyanakkor mindez természetesen nem zárja ki a tökéletesre törekvés aktusát és igényét, de magában hordozza annak a felismerését is, hogy ismereteinkkel, tudásunkkal és szívünkkel egy körülhatárolt téren belül tudunk csupán egészre törekvőt létrehozni. Lázár Ervin szavaival „egyszer csak arra ébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden erőnkkel meg akartunk valósítani, nagyrészt hiányokból áll.” Amennyiben ezt felismerjük, az alázatot is megéljük, akkor rájövünk, hogy épp e hiányok enyhítését szolgálják vagy szolgálhatják a művészet által nyújtott újabb és újabb megközelítések, pontosabban lehetőségek. Ilyen esetben fedezzük fel Krasznahorkai László megállapításában a nekünk szóló igazságot: „A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.”

Köszönet illeti a kiállító művészeket, hogy alkotásaikkal utakat nyitottak. Köszönet a kiállítás rendezőinek, a Levendula Galériának, Sz. Jánosi Erzsébetnek, hogy teret adtak a szép, a jó és igaz hármasának kereséséhez.

A kiállítást Székely Bertalan gondolatával nyitom meg: „Az igazi nagy dolgok soha nincsenek divatban… S éppen ezért nem is mehetnek ki a divatból.”

Természetesen... csoportos kiállítás a Magyar Festészet Napja és a GödöllŐsz Fesztivál keretében
Kiállító művészek: Bazsik Anna, Bányai Gizella, Bujdosó Ernő, Fazakas-Koszta Tibor, Gál Lehel József, Lőrincz Ferenc, Nagy Gábor, Nádas Alexandra, Posztobányi Péter, Ronga Eszter, Szinvai Pál, Veress Enéh Erzsébet
A tárlat november 12-ig tekinthető meg a gödöllői Levendula Galériában