Ennek tudatában, és az ünnep igéjére figyelve (Zsid 13,8) gyülekeztek össze október 11-én, vasárnap a hívek a sámsonházai evangélikus templomban. A tervezett nagy volumenű, országot-világot összehívó ünnep szűk, de annál családiasabb és meghitt körben zajlott le. A vírus végett sajnos a lelkészelődök nem tudtak megjelenni, a helyi származású lelkészeket Szpisák Attila tótkomlósi lelkész képviselete, aki az istentiszteleten a szlovák nyelvet szólaltatta meg: az énekelt Miatyánk és az Ároni áldás által. Ezen túl szlovák nyelven csendült fel a bevonuló Erős vár a mi Istenünk utáni kezdő ének is: Plesajme radostne, kresťania. (Táncoljunk örömmel, keresztények.)

Dr. Fabiny Tamás püspök az ünnep igéje alapján szólt az ősi szószékről: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Felidézte az egykori szentelés motívumait, többek között Székács József püspök előző napi érkezését, ami nekünk, modern emberek számára több megmosolyogtató momentumot is tartalmaz. 

„Jézus nem csak holnap, és holnapután ugyanaz, hanem mindörökké" – mondotta. A gyülekezet változik, a tagok, a vezetők, presbiterek, felügyelők, lelkészek, de Jézus változatlan marad. Ebbe kapaszkodtak a sámsonházai elődök, és a maiak is, és reménység szerint az utánunk jövő templomba járó nemzedékek is.

Az igei üzenet után a helyi fiatalok szépen hangszerelt éneke következett: „Csak pillant létünk, de te örökké Úr vagy”, majd Szabó András esperes imádsága, és az áldás zárta az egyórás ünnepi istentiszteletet.  A közgyűlést Pálik Pál felügyelő nyitotta és vezényelte le, aki saját köszöntő szavai után felolvasta két egykori lelkész (Sztojanovics András, Labossa Péter Mihály) üzenetét is.

Az ünnepi előkészületekről Horváth-Hegyi Áron lelkész számolt be, több képes-videós vetítéssel segítve a visszaemlékezést. 

Az alkalom kapcsán gyülekezettörténeti kiadvány készül – aminek megjelenése sajnos késő őszre csúszik. Az író-szerkesztő-kutató, a helyi lelkész és egy lelkes presbiter: Hímesné Bacsa Ilona. A helyi történelem feldolgozása egészen az 1678-as kezdetektől napjainkig megtörtént, főként egyházi jegyzőkönyvek alapján – feltételezvén, hogy ezek a legmegbízhatóbb források. Ugyanakkor a levéltárakban és interneten elérhető dokumentumok igencsak kiszélesítették a munka perspektíváját, és sikerült sok-sok értékes, izgalmas történeti adalékra rálelni. Ezen bőséges anyag egyfajta kivonatolásából készült el a gyülekezeti teremben a történet kiállítás: számos képpel, ismertetővel és tárggyal. Utóbbiak közül különlegességnek számít az eredeti, egymutatós toronyóra szerkezet, a koporsó szállítására használt Szent Mihály lova vagy Kiss István, negyvenöt évig helyben szolgáló lelkész-püspök egy-két személyes tárgya.

A templom sem maradt ki az emlékállítás sorából: a bejáratnál a helyben szolgáló parókus lelkészek kőbe vésett névsora került falra, amelyet az ünnepség során a püspök leplezett le. Jelen lelkész ezen sor huszonkettedik tagja. Érdekességként megemlítendő nevek: az itt szolgáló két püspök, Kiss István (1890-1935) és D. Kovács Sándor (1936-1942), Mixadt Mátyás (1740–1754), az író szépapja, a rekordideig, félévszázadig itt szolgáló Michaleczky Ádám templomépítő és védő (1754–1804), a békéscsabai énekeskönyvet szerkesztő Haan Lajos édesapja, János (1809-1818) vagy a nemesi származású Wladár család 68 évig szolgáló apa-fia páros: Sámuel és a templomépítő János.

Másik emlék az evangélikus köszönés szlovák nyelven való felfestése a templomtér középső boltívre: Hrad prepevný je Pán Boh náš. Ha nem is kézzel fogható, de annál nagyobb élményként megmaradó tiszteletadás volt az ünnep másnapján (október 12.) hallható sámsonházai déli harangszó is.

A közgyűlés legizgalmasabb mozzanata a centenáriumkor falba helyezet emlékek megtekintése volt. Bár egy héttel korábban már kibontásra került a rejtekhely, és szemügyre is vette a gyülekezet annak tartalmát, ezen a napon újra öröm volt számba venni az ősök üzenetét. Először az 1870-es irat került elő, és ízelítőnek annak pár sora fel is olvastatott. Ez a gyülekezet történetét és a templomépítés menetét meséli el, míg a másik irat a korabeli falu lakosságát veszi számba családonként. A falban lévő másolatok eredetijét páncélszekrény őrzi. Egy gondosan lezárt üvegből korabeli érmék (köztük 1848-as) és 1970-es fotók láttak napvilágot – meglepően jó állapotban. Az utolsó darab az ötven éves tállyai bor volt. Bontásával a gondok, megkóstolásával a jelenlévő lelkészek lettek megbízva. A némi félelemmel fűszerezett izgalom kellemes meglepetéssé lett: az üveg az első határozott mozdulatra nyílt, a bor iható volt. Szokatlan jelenetnek lehettek hát szemtanúi a jelenlévők az oltár előtti koccintást látván. Nem kizárt, hogy a nedű tovább hasznosul, és a következő hónapok úrvacsoráinak alkalmával ismét előkerül. 

Mindezek után pedig felolvasásra került a centenáriumkor a gyülekezet által megfogalmazott rövid Ünnepi Nyilatkozat. 

Hogy mi kerül idén a falba? Nyilván hasonló dolgok… De ennek részleteit majd utódaink leplezzék le ország-világ előtt – újabb ötven év múltán!

Végül keretbe foglalt emléklapok lettek kiosztva, az egykoron és a jelenleg szolgáló presbiterek számára. A köszönet méltán jár nekik, hisz ők vitték és viszik vállukon az egyházközség feladatait, terheit.

A vírus miatt csak bő kétórásra nyúló ünnepség végén a gitárral kísért Áldásoddal megyünk ének csendült fel. Bár a körülmények akadályozása miatt a szeretetvendégség, és ezért a kötetlen együttlét elmaradt, a résztvevők emelkedett ünnepi hangulatban és hálatelt szívvel térhettek haza – újra megértve és átélve Isten hatalmát: „mi páraként élünk, de Ő változás nélkül”.