– Honnan jött az ötlet, hogy ez a rangos muzeológiai lap az egyházi-, alapítványi- és magánmúzeumokat helyezze most megjelent száma fókuszába?

– Már egy évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy az idei októberi számunkban a legnagyobb súlyt kapó téma az lesz, hogy átnézzük, hogy január elseje óta – a korábbi megyei múzeumi rendszer megszüntetését követően – mi történt a vidéki múzeumokkal. Ugyanakkor jött az ötlet, hogy ezt követően vizsgáljuk meg azt is, hogy a nem állami fenntartású múzeumok milyen helyzetben vannak. A decemberi lapszámunk ezért foglalkozik fajsúlyosan az egyházi-, alapítványi- és magánmúzeumokkal. És bár számszerűleg alapítványi múzeum ma több van, mint egyházi, viszont gyűjteményeiket tekintve ebből a csoportból mindenképpen az egyházi múzeumok és kiállítások a legjelentősebbek.

– Számos egyházi múzeum az elmúlt évtizedben megújult, vannak azonban, amelyek ma is harminc-negyven évvel ezelőtti állapotokat tükröznek. Milyenek az egyházi múzeumok? A fenntartón és a gyűjtemény tartalmán kívül mi a különbség egy egyházi és egy állami múzeum között?

– Húsz évvel ezelőttig az egyházi múzeumok státusza egészen más volt, mint az államiaké, így nem lehet őket összemérni olyan állami múzeumokkal, amelyek sokkal inkább töretlenül tudtak fejlődni. Az egyházi gyűjtemények sokáig „félillegalitásban”, de mindenképpen erős ellenszélben kellett működjenek. A leltározásukban is ezért ennyire eltérő a helyzet: az ötvenes években nagyon sok esetben a kis plébániákon lévő műtárgyakat egyszerűen féltek azok kezelői bejelenteni. Egyrészt azért, mert nem akarták, hogy tudjanak róla, mert akkor lehet, hogy elveszik tőlük, másrészt az esetleges lopások elkerülése miatt. Utóbbi néha talán még ma is lehet szempont; emlékezzünk csak a Vizsolyi Biblia pár évvel ezelőtt történt elrablására. Ennek a félelemnek a hatása, hogy még most is sok leltározatlan, feldolgozatlan kincs van úgy egyházi tulajdonban, hogy arról igazából sem a szakma, sem a nagyközönség nem tud.

– A rendszerváltást követően a műtárgyak elkobzásától már nem kellett tartani, mégis számos helyen változatlanul feldolgozatlanok maradtak a műtárgyak...

– A rendszerváltást megelőző években – amikor az egyházak helyzete stabilizálódott az országban – elindultak olyasfajta kezdeményezések, amelyek hatására ezek a gyűjtemények is erőre kaptak. A nyolcvanas években már jelentős egyházi múzeumfejlesztések, gyűjteménygyarapodások történtek. Hamvay Péter, a cikk szerzője viszont azt írja, hogy a rendszerváltást követően éppen azért esett vissza ez a lendület, mert az egyházak számos olyan egyéb fontos feladatot kaptak vissza – oktatás, egészségügy, karitatív szervezetek stb. –, amelyeket újra be kellett indítsanak, ez pedig számos erőforrást éppen az egyházi múzeumoktól vett el. De az egyes egyházi gyűjtemények között is jelentős eltérések tapasztalhatók. Más a helyzete azoknak az egyházi múzeumoknak, amelyek egy kisebb terület kincseit gyűjtik össze, mint azoknak a nagy múzeumoknak, amelyek országosan koncentrált, nagy gyűjteményt kezelnek. Nyilván nem lehet szakmai és anyagi lehetőségeik miatt sem, de látogatottságukban sem egy kalap alá venni ezeket.

– Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója, az Egyházi Muzeológusok Egyesületének elnöke a cikkben az egyházi gyűjteményekre vonatkoztatva a szakmaiság sokszor meglévő hiányát emelte ki. Ön hogyan látja ennek a kérdését?

– A legtöbb egyházi gyűjteményben valóban nem biztos, hogy van megfelelő számú szakember. Egy két-háromszemélyes kis múzeum nem engedheti meg magának, hogy művészettörténészt, restaurátort, múzeumpedagógust alkalmazzon. Ez adott esetben a szakmaiság rovására mehet. De például éppen az evangélikus múzeum élén ma egy művészettörténész áll. Igaz, az is kiderül a cikkből, hogy ez az első eset, amikor ennek a múzeumnak a vezetésére művészettörténészt neveztek ki. Azt gondolom, hogy ez kifejez egy jó irányt, hiszen így szakmai rálátással és hozzáértéssel lehet a múzeumot irányítani.

– Ez anyagi kérdés?

– Az egyházi gyűjtemények a fenntartótól kapott összeggel kell, hogy gazdálkodjanak. Más kérdés, hogy a pályázatok adta lehetőségekkel mennyire élnek...

– Az egyházi múzeumok mennyire ismertek a szakmán belül?

– Sajnos az egyházi gyűjtemények még mindig nincsenek kellő súllyal jelen a szakmai gondolkodásban. Az ott dolgozó szakembereknek szerintem sokkal jobban bele kellene folyniuk a szakmai megjelenésekbe. Lehet, hogy közös programokat, konferenciákat kellene szervezni, amelyek több kapcsolatot teremthetnének. Mi igyekszünk erre a területre is figyelmet fordítani: már a lap megjelenésének első éveiben volt egy sorozatunk, amelyikben egyházi gyűjteményeket mutattunk be, a 2008. decemberi számunkban pedig kiemelten foglalkoztunk a szakrális művészet kérdéseivel.

– A magyar szellemi tulajdon jelentős hányada egyházi tulajdont képez...

– Az arisztokrácia bizonyos részét leszámítva a történelemben mindig az egyház volt az, aki támogatta a művészetet és aki gyűjtött. Ugyanakkor az országban fellelhető múzeumok közül – amelyek száma egy tavaly decemberi adat szerint hétszázharminc-valahány – elenyésző hányad, mindössze harminchét múzeum egyházi. Ezekben viszont a magyar kulturális emlékezet jelentős része koncentrálódik.

– Hogyan lehetne az egyházi gyűjteményeket úgy bemutatni, hogy az ott fellelhető műtárgyak – szakmán belül és a köztudatban is – méltó helyükre kerüljenek?

– Az érződik, hogy ezeknek az intézményeknek a kommunikációja nem nagyon működik. Ritkán lehet a sajtóban olyan hírrel találkozni, hogy egy egyházi múzeum új kiállítást nyitott meg. Általában van egy állandó gyűjtemény, mellette talán néhány kisebb kezdeményezés, de nincs az a fajta pezsgés, mint ami ma a nagyobb állami múzeumokban már tapasztalható.

– Lehetne-e olyan nagy kiállításokat csinálni, amelyek átviszik azt az ingerküszöböt, ami már mind szakmailag, mind a tömegkommunikációban is kellő súllyal bír?

– Lehet, hogy összefogással mindez megoldható lenne. Egy ilyen kezdeményezéshez akár még állami múzeumok is csatlakozhatnának. Miért ne lehetne például a Magyar Nemzeti Galériában egy olyan kiállítást rendezni, amelyik a hazai egyházi gyűjtemények legkiemelkedőbb kincseit mutatná be? Egy ilyen tárlattal talán még külföldre is el lehetne jutni... Azt gondolom, hogy az méltón visszahelyezhetné a helyükre ezeket a gyűjteményeket.

– Mi ennek az akadálya?

– Alighanem a kommunikáció hiánya. Kellene néhány szakember, aki egy koncepció mentén elkezdene összeállítani egy olyan anyagot, amelyik nemcsak egy egyházra, hanem a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezet gyűjteményeire egyaránt fókuszál. Egy ilyen válogatás nyilván a közönség és a szakma számára is érdekes lenne, egyúttal elérné azt az ingerküszöböt, amivel a figyelmet rá lehetne fordítaná az egyházi gyűjteményekre. Persze tudom, hogy könnyű mindezt egy íróasztal mögül mondani...

– Az egyházi múzeumoknak nemcsak a múlt megőrzött értékeinek bemutatása és ápolása, hanem a kortársakkal való együttműködés is feladata lehet. Lát ilyen kezdeményezéseket?

– A rendszerváltást követően a művészek és a művészettörténészek között is elindult egyfajta egyre erősödő érdeklődés a szakralitás felé. A kecskeméti szakrális biennálék vagy a szakrális művészetek hete kezdeményezése is ezt mutatják. Ennek is köszönhető, hogy Pannonhalmán, a Zsidó Múzeumban vagy az evangélikus múzeumban ma már rendszeresen kortárs képzőművészeti kiállítások is szerveződnek. Ezekből az anyagokból aztán – ahol van rá szándék és némi anyagi háttér – elindulhat egy gyűjteményépítés is. Pannonhalma erre talán a legjobb példa.

– Min múlik, hogy egy egyházi múzeum nyit-e a kortárs felé?

– Azt gondolom, sokszor egy-egy lelkes ember elhatározásán. Pannonhalmán tudjuk, hogy Varga Mátyás atya kezdeményezése volt a kiindulópont, amihez aztán az egész intézmény társult a maga 20–21. századi, megújulás iránti szellemi törekvéseivel. Ott a gyűjteményépítés mellett ma már évente olyan kortárs összművészeti fesztivál is van, ami lehetőséget teremt további művészeti ágak bekapcsolására. A kecskeméti biennále is egy ottani munkatárs, ifj. Gyergyádesz László lelkesedéséből és ügyszeretetéből nőtte ki magát...

– A MúzeumCafét – bár rangos lap – mégsem biztos, hogy mindenki kellőképpen ismeri. Most megragadnánk az alkalmat, hogy a főszerkesztő mutassa be.

– 2007 őszén jelent meg az első szám. Az volt az az időszak, amikor a múzeumok iránti érdeklődés – több nagyszabású kiállításnak köszönhetően – idehaza is egyre nagyobb lett. Ekkor a Szépművészeti Múzeum vezetése és néhány kulturális újságíró elkezdett egy múzeumi kiadványon gondolkodni. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója már az első pályázatában leírta, hogy a múzeum vállalná, egy országos múzeumi kiadvány létrehozását. A MúzeumCafé megjelenését a mai napig a múzeum támogatása teszi lehetővé, és a megjelenő példányok fele is az ő jóvoltukból jut el ingyenesen másfél ezer hazai múzeumi szakemberhez. Ugyanakkor azt nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy ez nem a Szépművészeti Múzeum lapja, hanem a magyar muzeológia folyóirata. Kéthavonta százhúsz oldalon jelenik meg, és mivel szerencsére egyre több példánya különböző nagy külföldi múzeumokba, könyvtárakba is eljut, így minden számban nyolc oldalon angol nyelven is közöljük az összes anyag rezüméjét.
Mivel a MúzeumCafé kéthavi lap, ezért nagyon aktuális nem tud lenni. Egy-egy lapszámunk a megírás, a fordítás és a fotózás miatt hosszú átfutási idővel készül, de mindenképpen azt szeretnénk, hogy mindenről számot adjunk, ami a múzeumi életben történik. Ebben a legszélesebb spektrumra törekszünk, így az intézményvezetéstől a teremőrképzésig, a restaurálástól a múzeumpedagógiáig, a kurátori koncepciótól az akadálymentesítésig sok mindennel foglalkozunk. Igyekszünk egyre több külföldi példát is hozni. Az elmúlt egy évben már nem tudok olyan lapszámot említeni, amelyikben ne mutattunk volna be egy-egy külföldi múzeumot, vagy ne lett volna interjúnk egy komoly külföldi szakemberrel. A Louvre vagy a Tate Galery főigazgatójától a Prado főigazgató-helyettesén át a Musée d'Orsay főigazgatójáig sok külföldi szakember tisztelte meg a lapot, és ezen keresztül a magyar olvasókat azzal, hogy elmondta nekünk a szakmai véleményét, a tapasztalatait. Azt gondoljuk, hogy az ő meglátásaikból lehet és érdemes tanulni. A magyar példákat is úgy válogatjuk, hogy azok tanulságait mindenki a saját intézményében is tudja alkalmazni, tudjon belőle tanulni, fejlődni. Ugyanakkor arra is figyelünk, hogy ez ne csak szigorúan véve egy szakmai lap legyen, hanem a nagyközönség, a múzeumok, a kiállítások iránt érdeklődő látogatók számára is érthető és – remélem – élvezhető cikkeket tartalmazzon. Összességében pedig arra törekszünk, hogy ha húsz vagy harminc év múlva valaki előveszi ezt a lapot, akkor egy viszonylag pontos látleletet kapjon majd belőle arról, hogy mi is történt ezekben az években a hazai, a határon túli és a nemzetközi muzeológiában.
Emellett fontos, hogy a lapot létrehozók az első pillanattól kezdve a koncepció alapjának tekintették, hogy a MúzeumCafé megjelenésében is olyan legyen, ami méltó a magyar muzeológiához. A művészeti vezetőnk, Salát Zalán Péter a lap tervezése során úgy fogalmazott, hogy olyan kiadványt szeretne, ami önmagában is egyfajta „műtárgy”. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ez a terve a szó szoros értelmében is megvalósult: 2011-ben, amikor a MúzeumCafé az amerikai Creativity International Awards-versenyen három kategóriában is aranyérmet nyert, akkor ez azzal is járt, hogy a lap bekerült az amerikai Design Museum kiállítási tárgyai közé.