Gondolhatnánk azt is, hogy a sorozatszerkesztők (ezúttal Csepregi Zoltán mellett Horváth Orsolya és a Római levél kommentár fordítójaként is közreműködő Krähling Edit) a tizenkét kötetesre tervezett sorozat végére tartogatták a legizgalmasabb és a reformáció gondolatának szempontjából legfontosabb olvasmányokat, de persze ez így nem állja meg a helyét. Egyrészt már az eddigi kötetek is rendkívül fontos szerepet játszanak a magyarországi Lutherrecepcióban, a reformátor életművének még nem vagy alig ismert darabjait tárva a magyarul olvasók elé (gondoljunk csak a 4. és az 5., a bibliafordításról, illetve a társadalmi felelősségvállalásról szóló kötetek írásaira), másrészt az újrafordított kommentárok elkészítése is nyilvánvalóan több időt vehetett igénybe.

A fáradság és a gondos előkészítés ezúttal is megérte – olvasói szempontból mindenképp. Jól használható, alaposan jegyzetezett és a szakirodalmat naprakészen prezentáló kiadásban, illetve élvezhető, mai magyarsággal megszólaló fordításokban olvashatjuk ezt a két alapművet. Illesse ezért köszönet a fordítókat (feltétlenül meg kell még említenünk a Galata-levél kommentárt magyarító Dér Katalin nevét) és a szerkesztőket is.

A részletes előszóknak és bevezető tanulmányoknak köszönhetően megérthetjük, miért tartják sokan a reformáció alapgondolata és Luther szellemi formálódása szempontjából jelentősebbnek a Galata-, mint a Római levelet. Az utóbbihoz írt kommentár korábban készült el, még 1515–1516-ban, vagyis a nevezetes búcsúcédulákkal kapcsolatos konfliktus előtt, és olvasása közben sokkal halkabb Luther Márton saját hangja: inkább az egyházatyákat (főleg Szent Ágostont) és az egyház írásmagyarázó hagyományát ismerő és jó érzékkel összegyűjtő-rendszerező teológiai tanár írása ez, mint a „forradalmi” felismeréséért minden következményt vállaló, hitvitázó reformátoré.

Ez a „koraiság” a Római levél kommentár tartalmán, formáján és műfaján egyaránt tetten érhető. Ebben az írásában Luthernek a Szent Ágoston iránt érzett tisztelete és a személyes hang keresése jut szóhoz. Nála találta meg Luther azt a tiszta és hamisítatlan írásmagyarázatot, amely az egyháztörténelem néha sötét és lelkileg is eltorzult évszázadaiban búvópatakként hordozta és őrizte meg az utókor számára az evangélium megújító erejét. Itt Luther még követte a középkori magyarázók gyakorlatát, a glosszákból (rövid, grammatikai, teológiai vagy bibliai tisztázó megjegyzések egy-egy vershez vagy kifejezéshez a szövegben) és scholionokból (kifejtett igemagyarázat) felépített kétrészes kommentárformát.

Ezt az egy évvel később előadás formájában született Galata-levél kommentárjában már elhagyta, hogy átvegye a helyét az a sodró és személyes hangú írásértelmezés, amelyben már csak színesítő vagy tájékozódási pontokként, esetleg vitapartnerekként jelennek meg a korábbi kommentátorok – a fő hang már egyértelműen Luther Mártoné és az általa felismert igazságé.

A Galata-levelet Luther élete végéig a számára legfontosabb bibliai levélnek tartotta, iránta megnyilvánuló hűségével csak a felesége, Katalin iránt érzett szeretete vetekedhetett. Nem véletlen, hogy ehhez a kommentárhoz 1519-ben és 1531-ben is visszatért, hogy előadja és átdolgozza. Bizonyára volt valami mély lelki rokonság a galaták elhajlása felett háborgó Pál apostol és az egyház tarthatatlan állapotán tépelődő Luther között, még ha többször visszatérő megjegyzése is Martinus testvérnek, hogy nem merné magát az apostolhoz hasonlítani.

A Galata-levélben jelenik meg először teljes nyelvi pompájában és szellemi fegyverzetében a hit általi megigazulás kifejtése, amelynek a lényege nem a cselekedetekben megnyilvánuló emberi igazság lebecsülése volt (ezt Arisztotelész etikája nyomán abban a korban is az „igazi” és hiteles igazságnak tartották, szemben a csak beszédben megnyilvánuló igazsággal), hanem annak a felismerése, hogy az ember saját erejéből nem érdemelheti ki Isten kegyelmét, nem lehet soha a „kezdeményező” a saját üdvösségét illetően. Arról a mély és fundamentális különbségről van szó itt Luther szerint, amely megkülönbözteti egymástól a csak vallásos és a valóban hívő embert. Az egyik izzadságszagot áraszt, és taszít, a másikban felismerjük Jézus Krisztus arcát, és szeretnénk mi is ek is, bárhogyan értékeljük át újra és újra Luther örökségét és a reformáció igazságigényét, ez a felismerés elvitathatatlan Martinus doktortól, és maradandó.

A Galata-kommentár különös aktualitása 2020-ban, hogy Luther egy pandémia – pestis – kellős közepén kezdett el dolgozni rajta. Saját bevallása szerint is félt a haláltól, de egyrészt az általános pánik közepette is szeretett volna hasznos és maradandó lelki munkát végezni, másrészt eltöltötte annak az isteni gondviselésbe vetett hitnek a nyugalma, hogy „a világ nem fog összedőlni, ha Martinus testvér elpusztul”. És ezzel talán meggyőzően illusztráltam azt is, miért érdemes elolvasnunk ezt a könyvet. Egyáltalán: miért érdemes Luthert olvasnunk. 

A szerző református lelkész, a Magyar Bibliatársulat főtitkára.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.