Még december első napjait írtuk. Éppen készültem lezárni a karácsonyi bevásárlós körutam végét egy üzletben. Mivel ugyebár mi lelkészek – finoman szólva – nehéz helyzetben vagyunk a saját adventi-karácsonyi időbeosztásunkkal, szeretem az elején letudni a beszerzéseket, hogy utána már csak a lelki és gyülekezeti készülésre figyelhessek.

Szóval éppen mentem a pénztár felé és arra koncentráltam, nem maradt-e ki valami. Átolvastam újra a listámat, konstatáltam, hogy a hűtős, romlandó és egyéb „bespájzolnivalókért” majd jövök közvetlenül az ünnep előtt (jó korán, a tumultus előtt), amikor is a szemem sarkából megláttam egy elsős-másodikos forma fiúcskát, aki feldúltan jött szülei mellett. Két apróbb testvére is ott totyogott körülöttük, a nagy pedig egyszer csak dühét kiöntve így kiáltott: „De én vártam, vártam és vártam és nem lett karácsony! Pedig azt mondtátok, hogy várjak, és eljön!” Jó páran hallótávolságban voltunk. Összemosolyogtunk. Azt még láttuk, hogy a szülők sem nem leteremtve, sem pedig kinevetve a gyereket szeretetteljesen összenéztek, aztán rámosolyogtak. Mondtak is valamit, de azt már nem hallottuk. A totyogóknak pedig fogalmuk sem volt semmiről. Ők csak mentek a családjukkal, mert jó nekik ott lenniük.

Eltettem a listámat. Ha valami kimarad, hát kimarad. Az ünnep akkor is eljön.

Azóta azért imádkozom, hogy ilyen bizsergő, türelmetlen és biztonságban töltött adventünk lehessen. Amikor pedig durcásak vagyunk – mint a kisfiú – nézzen ránk ilyen szeretettel Atyánk, aki tudja, megvan mindennek az ideje. Eljön a karácsony, és eljön majd egyszer a most is tartó advent vége, amikor Jézus újjáteremt majd mindent. Ő tudja: megéri várni az ajándékra. Kitörő örömben lesz majd részünk.