A gyülekezetünk elnökségével egyeztetve adventi ablak kalendárium kelt életre nálunk. Nem avattunk be sokakat, csak annyi embert, amennyien a kezdéshez kellettek. Meglepetésnek szántuk, azért, hogy legyen még egy kis sejtelem és egy kis kíváncsiság is, bíztunk abban, hogy szeretettel fogadják ezt a kis készülődést a testvérek. 

De hogy mit is takar ez a kalendárium? Ponicsán Erzsébet lelkésznő minden este fél 5-kor odamegy ahhoz a házhoz, ahol előre megbeszélték ki melyik számmal díszíti fel az ablakot. Egyedül, vagy az én kíséretemben érkezik. A lelkésznő felolvas egy adventi verset vagy egy áldást, az idősek vagy az ablakban állnak vagy a kapu másik oldalán.

Ez is egy példa arra, hogy kerestük és keressük a megoldást arra, hogy miként lehet mégis tevékennyé, jelenlevővé, elérhetővé tenni kapcsolatainkat, gyülekezeti és közösségi életünket. 

Szükségünk van arra, hogy kapcsolódni tudjunk, gondolatokhoz, emberekhez, közösségekhez. Sokféleképpen lehetünk részesei a közösségeknek; lehetünk aktívak, passzívak, hangosak vagy halkak, elmélkedők vagy épp gyakorlatiasak. Mindenki másképp érzi jól magát egy közösségben, ezért is van szükség arra, hogy többféleképpen tartsunk kapcsolatot a testvérekkel és mindenkivel, aki úgy érzi, szüksége van valamire vagy inkább Valakire.  

Jót tesz a lelkünknek, amikor tudjuk, nem csak valahol az éterben van valaki, aki ugyanazt a igehirdetést hallgatja vagy ugyanazt az igeszakaszt lájkolta mint én, hanem vannak emberek körülöttem, akikkel, ha nem is találkozom, de ha elhaladok a díszített ablakuk előtt (vagy akár csak az interneten látom a képet ), akkor tudom, bennünk is van valami közös.  

Talán ebben jelenlegi helyzetben ez is segít láttatni azt, hogy nem vagyunk olyan távol egymástól és attól sem, akit annyira várunk.