Az új hely neve: karácsony. Békesség. Ezzel együtt tegyük fel őszintén a kérdést magunkról magunknak: tényleg megérkez­tünk? Valóban megérkeztünk az ünnepbe? Valóban képesek va­gyunk már nem várakozni, nem ezerfelé figyelni, hanem megállni, körülnézni és befogadni és elfo­gadni azt, ahol éppen vagyunk? Ki tudjuk mondani a vallomást: ünnepek ünnepe, az vagy nekem, mint távolságnak a találkozás?

A jánosi prológusból, jól tudjuk, hiányzik a „klasszikus, karácsony alakú forma”. Csak a tartalom, csak a lényeg lüktet benne. Olyan ez a jánosi ige­szakasz, mint a borok között a tokajiaszú-esszencia. Benne van minden, ami bor, sőt még annál is több. Önmagán túláradó cso­dát rejt. Ha valaki, akkor János pontosan tudta és értette, hogy a csoda mennyire integráns része az életnek, hiszen az ő evan­géliumában a csoda mint jel jelenik meg. Jel, amely őrá mutat, a várva várt Messiásra. Ez maga a nulladik csoda. A mindent és mindenkit megelőző csoda.

Maga az Ige csoda: hogy mindenekelőtt – térben és időben egyaránt – létezett, és Istennél volt a Logosz, amely Jézus szüle­ tésében realizálódott. Testet öltött. Inkarnálódott. Megszületett. Felsírt. Igen, Isten belesírta magát a földi valóságba. És ebbe a sírásba beleremegett a föld. Távolságból találkozás lett. Kö­zelség lett. Sár lett, és szenvedés lett. Halál lett. De feltámadás lett, és mennybemenetel lett. De minden, valóban minden és mindenki előtt ő már volt. Fantasztikus örömhír ez az idei na­ gyon nehéz, nagyon összetett ünnepünkön is. Olyan Urunk van, akinek léte nem következmény, hanem minden­ nek a fundamentuma. És aki mégis, csak azért is közel jön, hogy megszabadítson, hogy megváltson mindentől, amibe belesüllyedtünk, amibe belera­ gadtunk, amibe cél nélkül kapaszkodunk, amire értelmetlenül felhúztuk életünk cifra palotáját.

Hiszen ő nem azért született bele az embe­ri létezésbe, mert Istennek így egyszerűbb vagy kényelmesebb lett volna, hanem azért, mert Isten szeretete, rajongása az ember felé mindennél fon­tosabb volt, ma is az, és az lesz örökkön örökké.

Nem szégyellem, hogy én nagyon szeretem a karácsonyt.

Szeretem az illatát, az ízeit, a hangulatát, a kellékeit, a dalla­mait, a szokásait, a hagyományait. Mindent. Mindent is. Sze­ retek felkészülni rá, sok-sok karácsonyi zenét hallgatni, utazni ezen a bizonyos komótosan zakatoló gőzmozdonyon és meg­ érkezni a végállomásra. Oda, ahol a megérkezés ajándék, és ahol tudom, hogy vár valaki az ünnepen.

Tudom, hogy végre találko­zunk, hogy a betlehemi gyer­mekben az Örökkévaló a talál­kozásra voksolt a menekülés helyett. A bizalomra szavazott az elzárkózás helyett. A gyógy­ulásra mondott igent a szo­rongató félelem helyett. Igen, az örökkévaló Isten Krisztus világra jöttével azt jelentette ki neked és nekem, hogy: foly­tatjuk! Hogy nincs vége. Hogy a világosság nem illúzió, hanem valóság. Ez a világosság pedig közöttünk lakik, szó szerinti fordításban: közöttünk sátoro­zik, közöttünk veri fel a sátrát. Vagyis aktívan jelen van, közel van, velünk vándorol, és betölti szeretetével az életünket.

A Logosz diadalának ugyan­ is a lényege éppen maga a sze­retet. A jánosi prológus pedig ennek az esszenciája. Isten maga a szeretet. Minden eb­ ből érthető meg: hogy tudniil­lik Isten szeretete áll minden mögött, ami történt, ami történik és történni fog. Nincs más. Minden más spekuláció, álhír és dogmatizmus. Küldetésünk az idei, szívbe markoló pandémiás időkben is az, hogy továbbadjuk, amit mi is kaptunk szent örök­ségként, hogy karácsonykor megszületett a Megváltó, az Ige testté lett.

Megszületett a hit, a remény és a szeretet, e három, még­ pedig benne. Benne, aki ma is képes legyőzni a félelmünket. Benne, aki képes ma is megszabadítani attól, ami rabul ejtett. Benne, aki ma is szeret, ma is átölel, ma is új utat mutat.

Ádventi gőzmozdonyunk lelassul, lefékez, leáll. Végállomás. Karácsony. Megérkezés. Ugyanakkor indulás is.