A Konrad Adenauer vezette CDU 1957-es választási szlogenje és a kissé bárgyú kampányfilm tanulsága így hangzott: „Keine Experimente!”, vagyis csak semmi kísérletezés, tovább az Adenauer-i úton. Igaz, ez akkoriban a szociáldemokraták kalandor gondolatait volt hivatott pellengérre állítani, ami a NATO-val való szakítás, a gazdaság visszaesése és egy újabb háború veszélyét vetítette előre.
A múlt szombaton lezajlott kereszténydemokrata elnökválasztás tétje nem volt ennyire világpolitikai horderejű, ám az 1957-es jelszó érvényesült most is: kísérletek helyett folytatódjék az Angela Merkel nevével fémjelzett korszak, vagy legalábbis annak érzete.
Mi a tét?
Az idén szeptember 26-án sorra kerülő szövetségi választások mellett összesen 6 tartományi parlament összetételéről döntenek majd idén, közöttük olyan jelentős, egykor kereszténydemokrata fellegvárnak számító Bundeslandokban mint Baden-Württemberg, Türingia és Rajna-Pfalz.
Ebben a helyzeteben a német pártpalettán voltaképp egyedüliként néppárti jegyeket mutató, ma is 35-37 százalékos támogatottságú CDU nem engedheti meg magának azt a vezetési bizonytalanságot, amibe Merkel kancellár fokozatos visszahúzódása, majd a 2020 elején az új pártelnök-honvédelmi miniszter Annagret Kramp-Karrenbauer lemondása sodorta.
A valódi tét azonban ennél jóval nagyobb, még ha nyíltan senki sem szeret erről beszélni: hogyan nyerhető vissza, vagy inkább alakítható ki a modern kereszténydemokrácia profilja egy olyan helyzetben, amelyben a nemzetközi viszonyok számos bizonytalanságot hordoznak, ugyanakkor a belpolitikai stabilitás is a múlté.
Itt talán elég csak a transzatlanti viszony megroppanására, Kína folyamatos térnyerésére, Németországban pedig a radikális jobb és baloldal megerősödésére utalnunk – mindezt persze a klímaváltozás és a járványhelyzet árnyékában.
A pártpolitikai határokon átívelő Merkel-i problémamegoldó pragmatizmus, ami számos területen sikert és prosperitást hozott, korántsem erősítette a CDU hagyományosan oly gyakran hangoztatott értékelvűségét.
Az atomenergiáról való lemondás, a haderőfejlesztés totális elhanyagolása, az azonosneműek házasságának törvénybe iktatása és persze a társadalmi integráció nehézségeit – legalábbis látszólag – figyelmen kívül hagyó Willkommenskultur zászlóra tűzése mind-mind egy-egy mélyütést vittek be a konzervatívabb pártszimpatizánsoknak.
Mindig lehet persze a korszellemre hivatkozni, és nyilván kell kompromisszumokat kötni, nagykoalíciós kormányzás idején különösen.
De komoly veszélyekkel jár, ha egy párt a vélt vagy valós társadalmi elvárások miatt elveszíti arcélét, és lemond a politikai akaratképzés szándékáról. Nem kétséges, hogy a CDU új elnökének ezt a folyamatot kell megállítania,
megpróbálva Merkel kancellár 70 százalék (!) körüli népszerűségét valahogy rávetíteni a pártjára abban az időszakban is, amikor a kancellár már nyugdíjba vonult. Mindez nem egyszerű művelet.
A jelöltek
Egy másfél évtizede kormányzó politikai vezető árnyéka igen hosszú, s az árnyékban lassan és nehezen nőttek, nőnek fel a lehetséges utódok. Különösen akkor, ha Merkel maga ügyes taktikázással mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lehetséges trónkövetelőket idejekorán kiiktassa.
Így nem csoda, ha a mostani jelöltek közül ketten, Friedrich Merz és Norbert Röttgen többé-kevésbé e „kiiktatott” kategóriába tartoznak.
Előbbi 2004-ben távozott a politikából, miután Merkel mögött az akkor ellenzéki CDU frakció helyettes elnöke lehetett csak, utóbbit pedig 3 év környezetvédelmi miniszterség után rakta ki a kancellár a kormányból, miután veszített az északrajna-vesztfáliai tartományi választásokon.
Politikai karakterük ettől függetlenül eltér egymástól, hiszen Merz mindig is a konzervatívabb irányzatot képviselte (az ő nevéhez fűződik az ezredfordulón még botrányosnak tekintett „Leitkultur”, vagyis a társadalmi integrációt domináló vezető kultúrára vonatkozó kifejezés), míg Röttgen a liberálisabb, környezetvédő modernista irány felé hajlott ifjúkora óta.
Utóbbi nem is szállt ki a politikából, hiszen a Bundestag tagja közel 30 éve, igaz, a Külügyi Bizottság elnökeként manapság inkább a diplomáciai parketten mozog, s az a bizonyos „pártpolitikai istállószag” kevéssé érződik rajta, így a pártelnök-választáson ő is inkább kívülállónak számított.
A német országos politikának mindig is kiváló gyakorlóterepe volt a tartományi szint, így a sikeresnek tekinthető északrajna-vesztfáliai miniszterelnök, Armin Laschet ezzel a bónusszal iratkozott fel a jelölt-listára.
Ráadásul amolyan csendestársként maga mellé vette Jens Spahn szövetségi egészségügyi minisztert, aki a COVID-os témák kapcsán egyre gyakrabban látható.