1912–2000. Két évszám. E kettő között folyt a nagyívű tanári, diakonissza élet. Én ezekben a sorokban most Túrmezei Erzsébetnek csak két versére emlékezem. 

Az egyik a „Tedeum-fordítás”:

„Fordítom a Tedeumot,

és fejtem a szürke ruhámat.” 

A verset hála Istennek ismerjük. A Fébé feloszlatásával kapcsolatban született, mondhatnám: Túrmezei Erzsébet álma, élete, szolgálata „vesztén”.

De emlékezésünkben az ismert vers most újra „felragyoghat”. Panasz? Vádaskosdás? Szemrehányás? Egyetlen szó sincs ezekről.

De olvashatjuk: „Nem ismerek jobb gazdát Nálad. És a mikor most visszakéred kedves testvérruhámat, köszönök minden boldog percet, évet”

Ezek a szavak nem panaszról, hanem háláról szólnak az „összeomlás” napjaiban.

Tudok én ilyen hálás lenni a bajban is? 1948-ban nem vettek fel a Teológiára. Nem voltak ilyen hálás, fennkölt gondolataim. Szégyellem magam és szeretnék Erzsébet testvértől tanulni. De talán nem csak nekem van tanulnivalóm.

A másik vers: „Csak alagút.” 

„Ahogy az alagútba értünk, egy kicsi lány fölsírt nagyon. Édesanyja hiába békítette: »Mindjárt kiérünk! Ne sírj csillagom«". És a vers vége: „Kiértünk, nevetett a napfény. -  A kislány is nevetett. »Csak alagút« - ismételgettem egyre, magamban a drága feleletet.”

Ha az előbb a hálaadás szaváról szóltam, most ki kell mondanom. Ez a kedves „kis” vers prófétai szó volt. A vers 1951-ben született. Nem volt ez valóban Istentől jövő prófétai szó: „csak alagút”? 

Köszönöm Istennek Túrmezei Erzsébet hálás és prófétai szavát. Az emlékezésen túl pedig sok a tanulnivalónk! 

Tedeum - Fordítás

Fordítom a Tedeumot,

és fejtem a szürke ruhámat.

Most mind a kettő sürgős feladat.

Fejtek... és eltöprengek azalatt

a rímeken, a szavakon...

Luther ódonveretű sorait

szívemben forgatom

Aztán felcsendül magyarul

a hála és imádat.

És közben fejtem, fejtem

szürke testvérruhámat.

„Dicsérünk, Úristen.”

„Minden égi seregek,

mind, aki szolgál neked...”

Igen... örök elhívó szavadért,

a meg nem érdemelt szolgálatért

dicsérlek, Úristen.

Nem ismerek jobb gazdát nálad.

És amikor most visszakéred

kedves testvérruhámat,

köszönök minden boldog percet, évet.

Dicsérlek Téged.

„Ma se vond meg irgalmadat!

Bűn és gonosz ne ártsanak!”

Meg ne szűnjék szolgálatunk,

ha nevedért szétszóratunk,

s ha nem simul ránk óva, áldva

a szolgálat szelíd ruhája,

mert fényes olló fejti-bontja.

A kis veréb is szíved gondja.

Hogyan fordítanád el orcád,

ha mélységből kiáltunk hozzád,

hűtelen sáfáraid, restek,

kik ítéleted alá estek,

s minden mentségük,

hogy Fiad, Jézus értük vérzett.

Mélységben is dicsérünk Téged

Dicsérünk, Úristen.

Ó, hány korban, ruhában, nyelven

zengett feléd, míg én is zengem

magyarul itt és most neked

ezt az időtelen dicséretet.

Most... éppen most... amikor annyi

kétség és keserűség támad:

fordítom a Tedeumot,

és fejtem a szürke ruhámat.

A ruha változik, Te megmaradsz.

És a himnusz is marad ugyanaz.

Nem némulhat el ezután sem.

Dicsérünk Úristen.

Most is. És mindörökké. Ámen.

Csak alagút

Ahogy az alagútba értünk,

egy kicsi lány fölsírt nagyon.

Édesanyja hiába békítette:

„Mindjárt kiérünk! Ne sírj csillagom!’’

Végigkísért a rémült sírás,

végig a biztató szavak:

„Meglátod, milyen hamar világos lesz!

Meglátod, milyen szépen süt a nap!’’

És ez a kedves, biztató szó

égi üzenet volt nekem,

amint egyre csengett a nagy sötétben:

„Hamar kiérünk! Ne sírj, gyermekem!’’

Hisz Jézus is így biztat mindig

a sötét alagúton át.

A végtelennek tetsző éjszakában

egyre hallom vigasztaló szavát:

„Hiszen hazatartunk a fénybe!

Hamar elérjük a kaput,

és akkor minden sötétségnek vége!

Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!’’

Kiértünk. Nevetett a napfény.

A kisleány is nevetett.

„Csak alagút!’’ – ismételgettem egyre

magamban a drága feleletet.