„Mindezt saját szememmel láttam, fülemmel hallottam, és megértettem.” (Jób 13,1)

Kint volt a tábla, mégsem vetted észre a sebességkorlátozást. Elmesélték, mi történt, mégsem hallottad a teljes történetet. Pontosan leírták a megoldókulcsban a folyamatot, mégsem értetted meg. Csend volt, mégis gyanússá vált. Ilyen az, amikor cserben hagynak az érzékszerveink, vagy éppen ellenkező hatást érik el bennünk. Folyamatosan rájuk vagyunk utalva, hiszen nélkülük nem lenne teljes az élet, nem lennének gördülékenyek a mindennapok. Ebben az érzékszerveink uralta világban már leginkább azt dolgozzuk fel nehezen, ha nem történik semmi. Ha nem látunk valami izgalmasat, ha nem hallunk valami újdonságot, ha nem kerülünk újabb és újabb kihívások elé. Bizony, nagyon meg tudunk rémülni olyankor, mikor minden elhalkul, elsötétül körülöttünk, már-már kicsúszik lábunk alól a talaj. Mi van azonban akkor, amikor az Isten is eltűnik ebben a káoszban? Amikor csendben marad az Isten? Vagy csak mi érezzük így.

Sokszor gondolkozom el azon, mit tennénk, ha egy nap meghívna minket az Úr egy kávéra. Elfogadnánk? Elutasítanánk? Ha igen, milyen indokkal? Milyen gyakran kerülünk mégis ebbe a helyzetbe: az Isten ott ül az orrunk előtt, és vár. Vár arra, hogy meglásd az asztal túlfelén, hogy meghalld a körülötted morajló csendben.

Jóbot megpróbálta a Sátán. Mindent elvett tőle, ami kedves volt neki: vagyont, gazdaságot, családot, egészséget. Jób azonban mindvégig hű maradt Teremtőjéhez, nem tagadta meg, sőt megvédte barátaival szemben. Biztos vagyok benne, hogy a te életedben is volt, van egy ilyen jóbi szakasz! Te hű tudtál-e maradni? Tudtál-e kiáltani az imádságos csendben? Ki tudtad-e mondani: „Atyám, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te!”

Látjuk-e, halljuk-e, értjük-e azt az Istent, aki értünk szenvedett? Találjunk rá a mennyei Atyára ebben az olykor riasztó csendben! Használjuk ki az időt, hogy megszólítsuk, és nem utolsó sorban, ujjongjunk, mert ő lát, hall és ért minket!