– Mit mondhatunk az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött eredeti nyomtatványról? Milyen utat járhatott be, míg a budapesti közgyűjteménybe került, tudjuk-e, miért ez az egyetlen példánya maradt fenn?

H. Hubert Gabriella: Többféle szempontot kell figyelembe vennünk ennek a megválaszolásához. A 16–17. századi könyvek a legtöbb esetben mindössze pár száz példányban jelentek meg. Sokszor nem is kötötték be a kinyomtatott íveket a nyomdában, hanem úgynevezett krúdában – hajtogatva, fűzés és kötés nélkül – szállították, a vásárlók pedig a saját ízlésük és pénztárcájuk szerint köttették be az ívfüzeteket. Az olyan kis terjedelmű nyomtatványok, mint amilyen Zvonarics műve – harminckét levél –, könnyen elkallódtak, illetve megsemmisültek. A 17. századi ellenreformáció, az úgynevezett katolikus megújulás korszaka sem kedvezett a protestáns könyvek fennmaradásának. A mű egyik példánya a 19. század végén a régi magyar könyvek jól ismert bibliográfusának, Szabó Károlynak az 1881-es híradásában tűnik fel: „Egyetlen példány az esztergomi érs. egyházmegye könyvtárában.” Ugyanakkor a mai esztergomi nyilvántartások szerint ez ma már nem található meg az ottani bibliotékában. A mi hasonmás kiadásunk az Országos Széchényi Könyvtár unikum példányáról készült. Ennek korábbi sorsáról egyelőre töredékes az ismeretünk. A kötet közel egykorú, ismeretlen evangélikus tulajdonosára utalhat a benne látható néhány figyelemfelhívó jel és aláhúzás. Utána néma csönd, se evangélikus, se református tulajdonosról nincs adatunk. Amit biztosan tudunk: az OSZK Faragó József antikváriustól vásárolta meg 1933. augusztus 1-jén négyszáz pengőért. Több jel arra mutat, hogy azonos lehet a már említett hajdani esztergomi példánnyal, de ennek megerősítéséhez további kutatások szükségesek.

– Milyen állapotban van a nyomtatvány? Volt-e lehetősége kézbe venni, belelapozni, vagy kizárólag a digitalizált változatot tanulmányozhatta?

H. H. G.: Kötetünk levelei vízfoltosak, a betűk néhol erősen kopottak; retusálással ezt a tényt nem fedtük el. Az eredeti példány a 20. században félbőr kötést kapott, ennek során az íveket is megerősítették. Én magam az eredetivel azonos, sőt jobban olvasható digitalizált változatból dolgoztam. Amikor arra került volna a sor, hogy eredetiben is megnézzem, a koronavírus-járvány miatt erre már nem volt lehetőségem. A kötet digitalizálását egyébként az OSZK már korábban megtette, és meg is található a digitális könyvtárukban. Azonban a felvételek minősége nem felelt meg a kiadói elvárásoknak, így újra, nagy felbontásban digitalizálták számunkra, Rezessy Szabolcs kollégánk, a kötet tördelőszerkesztője pedig ezeket a felvételeket dolgozta fel.

– A hasonmás mellett megtalálható a szövegnek a mai helyesírás szerinti átirata is. Milyen megfontolásból választották ezt a megoldást? 

H. H. G.: Ha valaki belelapoz a könyvbe, joggal merülhet fel benne a kérdés: miért nem betűről betűre átírva jelent meg a szöveg, hiszen ezáltal a dunántúli gyönyörű nyelvjárási alakok is megmaradtak volna. Mivel azonban digitálisan és kiadványunkban hasonmásban is tanulmányozható az eredeti szöveg, szélesebb olvasóközönségre számítva mai kiejtés és helyesírás szerint tettük könnyebbé az olvasást és a megértést.

– A Zvonarics Mihály által választott forma mennyire volt általános annak idején, hogyan illeszkedett a kor gyakorlatába?

Csepregi Zoltán: A 17. századra mind a káté, mind az úgynevezett dialógus bejáratott műfajjá vált a teológiában, ennek ellenére a magyarországi hitvitázó irodalomban inkább ritka választásnak tekinthető a kérdés-felelet struktúra. Nem nevezhetném ugyan egyedülállónak, de szokványosnak sem. Zvonarics művének egyértelműen sajátos ízt és hangulatot ad ez a formai megoldás.

– Milyen forrásokból meríthetett a szerző, amikor összeállította az értekezését?

Cs. Z.: Nagyon valószínű, hogy Zvonarics szorosan követett egy konkrét, latin nyelvű mintát, de ezt egyelőre nem sikerült megtalálnunk. Éppen a lehetséges források bősége nehezíti meg a pontos azonosítást. Természetesen ez a merítés nem fordítást takar, hiszen a szövegnek a dunántúli úrvacsoravitába való beágyazottsága lépten-nyomon megmutatkozik. Amit a szerző másutt olvasott, azt az aktuális hazai vitahelyzethez igazította. A mostani kiadás feloldotta az eredeti nyomtatványban található hivatkozásokat: ókori szerzők, reformátorok, 17. századi kortárs teológusok egyaránt előfordulnak a citált szaktekintélyek között. Jelenleg nem állapítható meg egyértelműen, hogy Zvonarics ezek közül mit idézett első kézből, és milyen kész érveket vett át elődeitől.

– Milyen hasonlóságok fedezhetők fel e szöveg és más szerzők szövegei között? És mi az egyedi jellemzője, sajátossága?

Cs. Z.: Ahol Zvonarics az elődeire vagy kortársaira hivatkozik, ott természetesen velük azonos teológiai álláspontot képvisel, ne keressünk itt nála egyedi vagy úttörő gondolatokat! Egyedülálló viszont abban, hogy akaratlanul is rögzítette a 17. századi magyar nyelvű dunántúli evangélikusság úrvacsorai gyakorlatát, sajátos egyházi szóhasználatát, a szentség titkára irányuló gyakorlatias megközelítését. Ebben az értelemben a mű elsőrangú forrás és kulturális örökségünk ritka kincse.

– Mennyire jelenik meg benne tisztán az úrvacsoráról vallott evangélikus tanítás, teológiai gondolkodás?

Cs. Z.: Zvonarics nézetrendszere teljesen fedésben van azzal, amit a 17. század első felében a német evangélikusság vezető egyetemein, például Wittenbergben tanítottak. Ez természetesen más hangsúlyokat és elhatárolásokat jelent, mint ami akár a reformáció úrvacsoravitáit, akár a mai megközelítéseket jellemzi. Ezektől a történeti súlyponteltolódásoktól eltekintve azonban Zvonarics műve ízig-vérig tiszta evangélikus teológia.

– Mennyiben tekinthető ma is mérvadónak a szöveg? Vannak esetleg olyan pontjai, amelyek mára meghaladottakká váltak?

Cs. Z.: Ugyan a teológiát nem fejlődésként szemléljük, ezért a dogmatikában sem beszélhetünk meghaladott ismeretekről, de mindenképpen szembeszökő a különbség a vitahelyzetben. A 17. században természetes volt a református–evangélikus hitvita és az is, hogy ennek egyik fontos frontja éppen az úrvacsorakérdésben húzódott. Teológiai viták persze ma is vannak – bár kevésbé felekezeti táborok szerint, inkább teológiai iskolák között –, de a református–evangélikus viszony egyik fontos modern kori vívmánya a szószék- és oltárközösség. A két nagy protestáns felekezet úrvacsorai tanítása természetesen ma is eltér egymástól, nem is kicsit, viszont ezek a különbségek már nem teszik lehetetlenné a közösségvállalást, sőt az úrvacsorai asztalközösséget sem. Zvonarics korához képest jelentős változás az, hogy az eltérő felfogások képviselői már nem legyőzendő ellenfélként tekintenek egymásra, hanem olyan keresztény testvérként, akiknek közös a küldetésük és a felelősségük. Ilyen értelemben Zvonarics polémiája valóban meghaladott, noha az a dogmatikai norma, amelyet kifejt, semmiképp nem a süllyesztőbe való, hiszen nekünk, evangélikusoknak ez a teológiai örökségünk, amelyet ma is jogosan és bátran képviselhetünk – ugyanúgy, ahogy mások a saját szellemi örökségüket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2021. február 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.