Pár héttel ezelőtt a fasori gimnáziumban hospitáltam, és részt vettem egy olyan online órán, ahol a gyerekek közül senkinek sem volt bekapcsolva a kamerája. Ugyan részt vettek, beszéltek, aktívak voltak, de meglehetősen furcsa, hogy ne mondjam, abszurd volt a sok fekete négyzetből hallani a hangokat.

Most már egy éve élünk ilyen furcsa, „hol látjuk egymást, hol nem” körülmények között, és bizonyára sokan vagyunk, akik ezt már nagyon nehezen viselik. Főleg, hogy már úgy éreztük, hogy túljutottunk a nehezén, jöhet egy akár mérsékelt nyitás, ehelyett még jobban be lettünk zárva. És bár hálásak lehetünk, hogy ilyen technikai lehetőségek állnak a rendelkezésünkre, hogy például ezt az ülést is meg lehet tartani, és legalább látjuk és halljuk egymást, azért a személyes interakciók nagyon hiányoznak.

Talán ezért is, engem eléggé megérintett ez az ige. Isten a látás Istene. Isten lát. Gondolhatunk arra is, hogy amikor Isten „rátekint” valakire, az legtöbbször kegyelmének megnyilvánulását jelenti. „Emberi oldalról” pedig húsvét közeledtével eszünkbe juthat egy gyönyörű bizonyságtétel János evangéliumából: amikor a tanítvány, aki elsőnek ért a sírhoz: „látott és hitt”. Pedig mit látott? Éppenséggel semmit. Az üres sírt. A „fekete négyzetet”. De meglátta annak a magán túl mutató jelentőségét.

Isten lát minket. Akkor is, ha kikapcsolt kamerák mögött vagyunk. Akkor is, ha esetleg éppen mi takarjuk el magunkat előle. Vagy nem merünk vagy akarunk ránézni. Higgyük el, és merítsünk erőt és reményt abból, hogy Ő ránk tekint, és meglátja azt, hogy mire van szükségünk, mert Ő a látás Istene.

Imádkozzunk. Istenünk, tekints ránk most, amikor komoly döntések előtt állunk. Légy velünk, add, hogy erőt tudjunk meríteni abból a reménységből, hogy Te mindig ott vagy, minden körülmények között, és látsz minket. Segíts nekünk ezen a mai alkalmon, Te mutass utat, Te adj bölcsességet. Ámen.