– Nem először jár Budapesten, legutóbb 1985-ben beszélt megváltozott életéről egy templomban. Azóta eltelt harmincöt év. Érzékel valami különbséget az akkori és a mostani Magyarország között?

– A nyolcvanas években ebben az országban még orosz megszállás és szocializmus volt. Éreztem, hogy az emberek félnek, és nem ismerik a szabadságot. Engem is meg akartak ijeszteni: mindenhol katonák voltak, akik árgus szemekkel lesték a mozdulataimat. A depresszió sötét felhőként telepedett erre a népre. Nem tudták, nem mondhatták ki azt szabadon, ami a szívükben volt. Az érzelmeiket is nehezen vállalták fel, látszott, hogy leuralt, megfélemlített körülmények között élnek.

Ennek ellenére csordultig volt a templom, sőt, ha jól emlékszem, a környező utcákba szorult a hallgatóság egy része. Tegnap este találkoztam egy hölggyel, aki még azon az alkalmon tért meg, és azóta rajta keresztül az édesapja és a testvére is átadta az életét az Úr Jézusnak. Ez óriási öröm számomra.

1985-ben történt valami, ami nagy hatással volt arra a döntésemre, hogy ismét Magyarországra jöjjek. Egyik fiatalasszony a tömegből virágot szeretett volna adni, és bár a tolmácsom azt tanácsolta, hogy ne fogadjam el, mert veszélyes lehet a jelen levő hatóságok miatt, én mégis érte nyúltam. Az alkalom végén magammal vittem a virágot a szállodába, és beletettem egy üveg vízbe. Sokáig nézegettem, gyönyörködtem benne, miközben imádkoztam az országotokért: „Érkezzen el ide is a mennyei felfrissülés, és induljon virágázásnak ez a hely.” Ez a kis virág teremtette meg bennem a vágyat, hogy lássak itt is sok-sok életet, amint reménytelenségből reményteljessé alakul, és onnantól kezdve sokat imádkoztam Magyarországért.

Hálás vagyok az Úrnak azért, hogy mostanra ebben az országban is teljesen megváltozott a légkör. Az emberek szabadabbak és lelkileg éhesebbek Isten dolgai iránt. Az akkori sötét felhő eltűnt, az emberek gyönyörűek; a város is sokat szépült, fejlődött azóta.

Az interjú folytatása IDE kattintva olvasható el.