Furcsa, fölkavaró fotó Bárdos Tamás Szentivánéji álom című montázsa, mert a realisztikus elemeket egymás mellé illesztő részletek hiteles panorámaképet adnak a mai magyar valóság egymástól élesen elhatárolódó, különböző metszeteiről.

Az előtérben fényes nappal „hálnak az utcán”: egymás testét melengeti egy kopott farmeros férfi és egy rövidnadrágos, tornacipős gyerek – vélhetően apa és fia. Kiskorú hajléktalant még nem láttam ilyen kiszolgáltatott helyzetben, hiszen a Gyermekmentő Szolgálat nyilván résen van, és ha ki is lakoltatják az eladósodott, munka és jövedelem nélkül maradt embereket az otthonaikból, a családsegítők remélhetően rögtön gondoskodnak a kicsik elhelyezéséről. Az ilyesfajta rokoni vagy gyámhatósági segítség révén azonban egyre több az olyan csonka család, amelyben nem az egymás iránti szeretet hiánya szakítja el a gyerekeket gondviselőiktől – mint a szülők válása esetén –, hanem a tartós anyagi nélkülözés. Ez pedig manapság már-már bűnnek számít szerencsésebb sorsú honfitársaink szemében. Az életrevalóság újkori mércéje: „akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”. (Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár még polgármesterként fogalmazott így 2011 tavaszán a hódmezővásárhelyi városi közgyűlésen.)

Hogy milyen áttörhetetlen fal húzódik a mélyszegénységben élő és a biztos jövedelemmel, kényelmes-biztonságos otthonnal rendelkező gazdagabb rétegek között, azt a fotómontázs középső eleme, a szabadban alvók háta mögötti, hullámtörő gát benyomását keltő, végtelen kőfal testesíti meg. Nincs átjárás a két térfelet hermetikusan elzáró akadályon keresztül. Pedig a túloldalon emberhez méltó körülmények, fedett terek, a szellemi javak tárháza, a kulturálódás lehetősége várna rájuk. Ebből ők szükségszerűen nem részesülhetnek – legfeljebb álmodhatnak a mesékben létező csodákról.

Fotós telitalálat a falon túli világot a Szentivánéji álom című operettszínházi musical plakátjaival díszített belső térrel ábrázolni. A három valóság-metszet nemcsak ellenpontozza, hanem ki is egészíti egymást. Nyilván sohasem válthat jegyet a Shakespeare színművéből készült zenés-táncos produkcióra az, aki fedél nélkül maradt. Maga a darab azonban azt sugallja, hogy a való világban is létezhet varázslat. Néha megmagyarázhatatlan csodák történnek: azoknak is bejárás nyílhat például a csodák birodalmába, akik mindaddig hiába vágyakoztak az élet naposabb oldalára.

És hogy az effajta mágia nemcsak a késő reneszánsz idején – amikor Shakespeare műve született –, hanem a huszonegyedik században is előfordulhat, arra a tavalyi, állami kezdeményezésre megrendezett központi gyermekkarácsony a legjobb példa. Ismeretes, hogy 2013. december 21-én csaknem nyolcszáz hátrányos helyzetű fiatalnak adatott meg, hogy részt vehetett a Parlamentben a hagyományos ünnepségen. A Magyar Hírlap tudósítása szerint „Kövér László átadta az Országház kulcsát a gyermek házelnöknek és alelnököknek, akik felszólították társaikat, hogy játsszanak, egyenek és igyanak kedvükre, a felnőtteknek pedig kiadták, hogy egész nap teljesítsék a gyerekek ’parancsait’. Magyarország hét nagyvárosából és azok környékéről, a határon túlról Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból és Kárpátaljáról érkeztek fiatalok.”

Aznap este Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és más közéleti személyiségek együtt vacsoráztak a Hilton Szállóban negyven, nehéz körülmények között élő gyermekkel. A Református Szeretetszolgálat által kiválasztott kis vendégeknek maga a miniszter tartott előadást a fényt hozó adventről, aztán megjelentek az elegáns pincérek, s előételként libaerőlevest szolgáltak föl zöldséggel, lúdgégetésztával, majd csirkemellfilét calvadossal ízesített gombamártással, zöldséges lasagne-val, brokkolirózsával és párolt rizzsel, desszertnek pedig joghurttortát eperöntettel. Az Origo szerint nem aratott osztatlan sikert ez a menü a gyerekek körében, mondván: ők jobban szeretik a hamburgert meg a gíroszt.

Mindenesetre sejthető, hogy az étterembe nemigen járó jutalmazottaknak szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól: hát így is lehet élni Magyarországon? Másnap, a kijózanító ébredés után azonban kiderült, hogy ők is egy „szentivánéji álom”-hoz hasonló, hamar hatástalanná vált varázslat részesei voltak.

Mit remélt vajon a kormányzat, amikor megcsillogtatta a kevesek számára megadatott luxus lehetőségét azok előtt, akik soha többé nem juthatnak el abba a csodavilágba, amelybe egy estébe hajló délutánon mégiscsak bepillanthattak? Mi lehetett az „ajándékozók” célja?

Nyilván nem az, amire a gyerekek – visszakerülve hátrányos körülményeik közé – azóta is gondolhatnak. Hogy nincs igazság a földön, és ha tehetnek valamit magukért, akkor ennek a kétpólusú társadalomnak a megszüntetéséért kell küzdeniük. Ha továbbra is passzívak maradnak, mert a megaláztatások sorozata kishitűvé alakította őket, akkor csak álmodhatnak arról a másik valóságról, melynek létezéséről és minőségéről egyszer az életben maguk is meggyőződhettek.

Ezért aztán nagyon várják az estét, amikor „az álom, a szép szabadító” közvetítésével ismét egyenrangúnak érezhetik magukat azokkal, akik ezt a feledhetetlen látomásként emlékezetükbe égő varázslatot lehetővé tették számukra.

Többre – egyelőre – nem telik tőlük.