– Mit jelent számodra a házasság?

– Életem kerete, a hajó alján a tőkesúly: néha azt hiszem, ha nem lenne, szárnyalnék, pedig csak a szélben hánykolódnék össze-vissza, aztán elsüllyednék.

– Mi különbözteti meg a házastársi viszonyt az élettársi kapcsolattól?

– Egy általam írt cikkből idézek: „Számít a papír? Sokan ezzel a szónoki kérdéssel igazolják, hogy élettársi és nem házastársi közösségben élnek. A szeretet, és nem a papír számít. És maguk sem tudják, milyen igazuk van! Olyannyira, hogy még a polgári házasság sem az anyakönyv aláírásától kezdve lesz érvényes, az csak dokumentálja a már létrejött házasságot. A házasság születésének pillanata az, amikor kimondják: házastársa leszek. Vagyis akik megspórolják a házasságkötést, valójában nem egy papírról mondanak le, hanem arról, hogy a közösség tagjai előtt határozottan kimondják: én őt szeretem, hozzá akarok tartozni. Az összetartozás nyilvános megvallása az, ami az együttélésből hiányzik. (Épp ezért éreztem ízléstelennek és vérlázítónak, amikor valaki azt követelte tőlem, tartsam titokban házasságkötését.) A kérdés tehát nem az, hogy számít-e a papír, hanem az: szereted-e a másikat annyira, hogy nyilvánosan vállalod, hogy hozzá akarsz tartozni?”

– 2012-ben a válások száma 22.000 volt. Mi szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat ne válással végződjön?

– Amikor válásról – főleg kollégákéról – hallok, úgy érzem magam, mintha a szomszéd házba csapott volna be a villám – ennyi erővel csaphatott volna az enyémbe is. Nem ítélkezem fölöttük, hisz nincs miért. Nincs biztosíték, csak kegyelem. Persze a válás vagy a boldog házasság nem fátum, rengeteg mindent maga az ember tesz meg a párjáért, de ha meg is tettem mindent, és azt érzem, sokadszorra is egymásra találunk, akkor azt nem eredménynek, hanem csodának élem meg.
Másrészt: a kérdés nem a feleknél kezdődik. A jézusi mondást – „amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza” – a római katolikus esküvői liturgia a násznépnek mondja, nem az ifjú párnak. Mert ők mindannyian – a családot körülvevő egész világ – felelős azért a születendő házasságért. Ha a világ körülöttünk nem tartja evidensnek, alapvetőnek a házasság, a család értékét, akkor nagyon nehéz rá vigyázni. És álszent dolog az egészet kizárólag a pár felelősségévé tenni. Az segítene, ha a munkaadótól kezdve a barátokon át a politikusokig azt mondaná: nagyobb tiszteletben tartom a ti szövetségeteket, mint az én érdekeimet.

– Hogyan oldjátok meg házassági problémáitokat?

– Őszintén? Nem tudom. Nincs kész recept, harcolunk egymással/egymásért, és egyszer csak itt van a csoda, egymásra találunk. Persze van pár dolog, ami nálunk működik, de óvakodnék ezeket módszerként tanítani. Néhány ezekből:
1. Türelem. A páli mondat – „ne menjen le a nap a ti haragotokkal” – nem föltétlenül azt jelenti, hogy minden kérdésre még aznap meg kell találni a megoldást- néha el kell viselni, hogy az út hosszabb időbe telik, és bízni abban, hogy van megoldás. Az, hogy „beszéljük meg!”, fontos, de nem automatizmus- meg kell érnie a visszatalálásnak.
2. Önirónia: annak a tudomásul vétele, hogy nem csak nekem jelent néha küzdelmet a másikkal élni, hanem olykor és is azt jelentem neki. A másiknak is van, amit meg kell bocsátania nekem.
3. A kialakult hagyományok tartása. A családi rítusok - megterítesz vagy kávét hozol a másiknak - akkor is legyenek meg, ha éppen krízis van. Emlékeztet arra, hogy a krízis átmeneti állapot.
4. Fizikai érintés: nem föltétlenül a szexualitásra gondolok: egy arcsimogatás, egy ölelés a konyhaajtóban- mind jelzi a lényeget, hogy összetartozunk.
5. Sem a mártíriumnak, sem a zsarnokságnak nincs értelme. Nem az a kérdés, hogy melyikünknek lesz igaza, hanem az, hogy miként lehet egy mindkettőnk számára vállalható megoldást találni.

– Mit jelent a házastársi szeretetet?

– A hegedűs a háztetőn című musicalből idézek egy párbeszédet:

„Tevje: Szeretsz engem?
Golde: Hogy én mit?
Tevje: Szeretsz engem?
Golde: Hogy én téged? Már a lányok férjhez mennek,
majdnem ránk szakad a ház.
S te itt állsz, ilyet mondasz. Mi jött rád? Idegláz?
Agyadra ment a sok gond?
Tevje: Golde, még nem feleltél. Most mondd: Szeretsz engem?
Golde: A feleséged vagyok.
Tevje: Tudom. De szeretsz engem?
Golde: Hogy én téged?
Tevje: Nos?
Golde: Én huszonöt évig mostam rád, főztem rád, varrtam rád.
Teneked szültem öt szép lányt.
Te meg csicseregsz nékem, akár egy kisdiák.
Tevje. Golde! Nem volt szabad rád néznem, csak az esküvőn. Jött az est...
Golde: Jött az éj.
Tevje: Kicsit féltem.
Golde: Hát még én.
Tevje: De a szülők mondták: Meglásd, majd csak megszokjátok egymást.
S most kérdem tőled, Golde: szeretsz engem?
Golde: Vén szamár.
Tevje: Tudom. De szeretsz engem?
Golde: Hogy én téged?
Tevje: Nos?
Golde: Már huszonöt éve élünk így: küszködünk szenvedünk.
Közös a párnánk, s minden más. Ez szerelem, mi más?
Tevje: Tehát szeretsz?
Golde: Igen, azt hiszem.
Tevje: És én ugyanazt hiszem.
Együtt: Ez így volt eddig is, jó tudni ezt.
Jön még huszonöt év, s mindig így lesz.”

Én azért ennél többet tudok, nem ennyire átlátszó és észrevétlen a szerelem. Tudom, hogy megajándékozott vagyok. Folyamatosan.