A BESZÁMOLÓ IDŐKERETE ÉS ÁLLOMÁSAI

1966-67:  Genfi és zürichi egyetemen ösztöndíjas.  Ökumenikus Intézet, Bossey: a II.vatikáni zsinat „atyái” és szakértői előadásai.  Zürichben a svájci egyházi élet és teológia tanulmányozása.

1967-70: Genf, a Lutheránus Világszövetség központjában a Teológiai Osztály asszisztense.

1970-80: Budapest, az Evangélikus Egyház ökumenikus-külügyi titkára és a Teológiai Akadémia előadója (az ökumené története és aktuális eseményei, rendszeres teológia, stb.)

1980-87: Genf, a Lutheránus Világszövetség Tanulmányi osztálytitkára, (szociáletikai és vallásszociológiai tanulmányok).

1987- 2003: Budapest, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke, 

1992-98: a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnöke,

1995-2006: az LVSZ és a Vatikáni Egységtitkárság Nemzetközi Dialógus Bizottsága társelnöke,

2004-06: Wittenberg, Luther Centrum, Közép-Kelet Európai tanácsadó.

A MÉLYVÍZBE DOBVA, 1966-1987

Gimnáziumi és teológiai főiskolai - az akkori egyházellenes szocialista környezetre jellemző korlátozott lehetőségeket biztosító - tanulmányaim befejezése után 1959-ben történt ordinációm, majd gyülekezeti-lelkészi szolgálatba helyeztek (Veszprém, Balassagyarmat, Rudabánya, Budapest VII. majd VIII. kerület, 1959-1966.)

Ezekben a gyülekezetekben az ökumenikus tapasztalatot a helybeli református és katolikus kollégákkal tartott alkalomszerű kapcsolat, beszélgetések jelentették. Az evangélikus kisebbségi szórványsors mutatkozott meg abban, hogy például Rudabányán a magam 12 istentiszteleti helyén az odatartozó kereken 66 helység körzetében 21 református és még több katolikus kollégám volt, akik közül néhánnyal nagyon jó kapcsolatba kerültem. Nagyszerű katolikus disznótoros vacsorákra emlékszem és a szomszéd faluban, Felsőkelecsényben Tímár Pál református lelkészben ökumenikus beállítottságú segítőkész testvérre találtam, aki családjával sokszor vendégül látott és teológiai vitákat is folytathattunk. Félelem nélkül elemezhettük az egyházak helyzetét a szocialista társadalomban, ellenzéki meggyőződéssel, de egymás iránti teljes bizalommal.

Megbizonyosodtam arról, hogy a szocializmusban minden egyház számára életfontosságú az ökumenikus együttes munka. Ekkor már olvastam a német és angol külföldi egyházi sajtót, amihez külföldi barátok révén olykor-olykor hozzájuthattam.

Óriási változást jelentett az, amikor 1965 decemberében a Magyar Televízió világirodalmi versenyén (Shakespeare és kora) első díjat kaptam, Káldy Zoltán püspök jutalmul külföldi egyházi ösztöndíjra ajánlott. 

A genfi egyetem Bosseyban működő ökumenikus főiskoláján egy féléven keresztül a II. Vatikáni Zsinat (1963-65) vezető teológusainak az előadásait hallgathattam és elkezdtem az ökumenikus mozgalom történetét és mai mondanivalóját kutatni (1966-67).

A világháború után a „vasfüggöny” mindkét oldalán számos egyházi, ökumenikus kezdeményezés indult az 1948-as Amszterdamban tartott Egyházak Világtanácsa (WCC) konferencia után. A protestáns, a katolikus és ortodox egyházak közelebb kereültek egymáshoz, mert megértették, hogy csak összefogással, együttesen tudnak valamit megvalósítani egyrészt a missziói feladatok teljesítésében, másrészt pedig a világ egyre fokozódó elszegényedése, a háborúk, a gyarmati sorsba taszított milliók felemelése terén.

Meghatározó környezet volt viszont a hidegháború, mert különböző módon ugyan, de egyetemesen befolyásolta minden egyház életét. A kialakult frontok, Kelet és Nyugat, a szocialista világ és a nyugati típusú kapitalizmus problémás életteret jelentettek az ökumenikus mozgalom számára és sokszor csak megalkuvásos kompromissziumok árán sikerült tovább lépni az egyházak egységének keresése, a misszió és a társadalmi felelősség gyakorlásának útján.

A második világháború befejezése utáni évtizedekben a szocialista–kommunista világ látványos térhódítással hívta fel magára a figyelmet (Középkelet-Európa, Kína, Vietnam, Korea, Afrika, Dél-Amerika, olasz és francia kommunisták, stb.), és az ENSZ és más nemzetközi szervezetek keretében erőszakkal igyekeztek képviselni érdekeiket. Az egyházak a világháború után kicsit rossz lelkiismerettel a hitlerizmus miatt, először nem voltak felkészülve a marxizmus-kommunizmussal  való szembenézésre.

Csak 1966-ban hívtak össze az Egyházak Világtanácsa kezdeményezésével egy tényfeltáró és stratégiai világkonferenciát az egyház és a társadalom kérdéseiről  (Church and Society konferencia Genfben Paul Abrecht tervei és vezetése szerint.)  A római katolikus egyház „Pro Mundi Vita” címmel külön kutatói és dokumentációs központot hozott létre Brüsszelben és ez a központ a következő évtizedekben szoros kapcsolatot épített ki a genfi Centre Oecumeniqe protestáns szervezeteivel ( v.ö. Father Parig Digan, Bruxelles, (The Encounter of the Church with Movements of Social Change in Various Cultural Countexts, LWF, Geneva, 1977,  Part II. pp.5-11.).

Főleg az a módszer volt eredményes, hogy Brüsszel és Genf az egyházi központok és egyetemek bevonásával munkacsoportokat szervezett  és világszéles ökumenikus információs hálózatot épített ki (IDOC Europe Dossiers Two and Three, Church Within Socialism, Church and State in East European Socialist Republics, Edited by Erich Weingartner, Idoc  International, 1976). A  kutatási-tanulmányi eredményeket több nyelven publikálták. Az ökumenikus együttes munka egyik nagy eseménye volt, hogy a katolikus „Pro Mundi Vita” irodát létesített a genfi protestáns központban. 

1967-70 között az LVSZ genfi központjában tanulmányi asszisztensi megbízásom kötelező témája volt az ökumenikus mozgalom tanulmányozása. Ekkor készült a keresztyén egységtörekvések különböző kiindulópontjait elemző tanulmányom.

A kiindulópontok lehetnek:
1. A saját egyház mint kiindulópont, pédául a római katolikusoknál, amikor  minden más egyház  hozzájuk történő csatlakozásával képzelik az ökuménét. 
2. Az inkább a protestánsokra jellemző kiindukópont, hogy „az igazi, jézusi egyház nem található meg egyik felekezetben sem, hanem az a különböző  felekezetekben „in-cum-sub” benne-alatta-felette) létezik és az ökumené célja ennek megkeresése. 
3. Lehetséges kiindulópont azután az úgynevezett „szekuláris ökumenizmus, amikor az ökumenikus közeledésre a világban végzett misszió és diakónia hiteles eredményei miatt van szükség. (The Different Concepts of the Unity of the Church –General Orientation – Die verschiedene Konceptionen der Einheit der Kirche,  Agenda of Moshi, LWF Genevam 1969), Magyar Kiadás: A keresztyén egységtörekvések különböző  kiindulópontjai, Lelkipásztor, Budapest, 1971.

1969. június 10-én nagy feltűnést keltett, hogy VI. Pál pápa hivatalos látogatást tett Genfben az Ökumenikus Központban, a tárgyalás eredményei azonban nem vitték előbbre az ökumene ügyét.

1970-től  Budapesten ökumenikus külügyi titkárként és teológiai előadóként feladatom volt az ökumené különböző hazai és külföldi rendezvényein részt venni és azokról beszámolni az egyházi sajtóban és tanári előadásaimban.

1973. március 9-17. között  a Svájci Leuenbergben egyházunk képviseletében Kovách Attila református külügyi titkárral együtt írtuk alá az európai protestáns egyházak közötti úgynevezett Leuenbergi Egyezményt.

1975. december 13-21.  között  a Fülöp-szigetegen Tagaytay Cityben (Asian Interfaith Council, Cubao, Quezon City) egyedüli európaiként vettem részt az ázsiai vallások világkonferenciáján a helyi római katolikus egyház meghívásával. Az úgynevezett „interfaith ökumené” nagy élmény volt és számos komoly ökumenikus  eredményt hozott.

Meg kívánom jegyezni, hogy Marcos akkori köztársasági elnök menekülni próbált a „Vörös Kína” szorításából és ehhez a világ vallásait hívta segítségül. A konferencia célja volt, hogy erősítse a fenyegető kommunista-szocialista  kínai befolyás terjedésének megakadályozását és meglepetés volt, hogy ehhez még az iszlám helyi vezetői és a buddhisták is csatlakoztak a XXIII. János Pál katolikus központ irányitásával. Az előzőkben vázolt egységtörekvési hármas modell közül ez a Fülöp-szigeteki az úgynevezett „szekuláris ökumenizmus”  körébe tartozott. (Ferdinand E. Marcos, Todays Revolution: Democracy, Manila, 1971.)

1966 végén megkeresett a katolikus egyház neves professzora, Gál Ferenc és közölte velem, hogy az összes teológiai fakultás és szeminárium részére tankönnyvet kívánnak kiadni az ökumenéről. Azt kérte, írjam meg ehhez az evangélikus ökumenéről szóló fejezetet a református és ortodox fejezet mellett. Ezt örömmel vállaltam, annál is inkább, mert a felkért református teológus visszalépett és a másik „külső” álláspont még Berky Feriz ortodox teológus tanulmánya volt.

A könyv bemutatására 1977. január  26-án került sor a budapesti katolikus központi fakultáson és erre meghívást kaptak a teológiai oktatók mind. Nagylétszámú hallgatóság előtt kellett bemutatni tanulmányomat. Érdekes volt tapasztalni, hogy a hallgatóság egyharmada láthatóan őszinte örömmel fogadta az addig szokatlan kezdeményezést, főleg a fiatalabbak. A másik egyharmad, az idősebbek arcán ellenszenv mutatkozott. Végül a harmadik csoportba azok tartoztak, akik megvárták, mit mond először is az elnöklő püspök, aki nagyon nagy elismeréssel és köszönettel fordult felém, így a többség végül pozitív örömmel fogadta az elmondottakat és a kiadott jegyzetet, (Gál Ferenc, Ökumenikus teológia, Győr, 1977).

Az akkori politikai helyzetre tekintettel ez az ökumenikus akció szigorúan belső egyházi ügy maradt, hogy ne adjunk okot  „a klerikális reakció újabb ökumenikus szervezkedése” vádjának. Személyesen az is hozzátartozott az akkori viszonyokhoz, hogy apám nővérének fia, Kósa Ferenc székesfehérvári katolikus teológiai tanár, liturgiai és egyházzenei szakértő nagybátyám tanulmányaim és lelkészi szolgálataim alatt többször megkeresett szóban és írásban azzal, hogy itt az ideje hogy csatlakozzam az egyedül üdvözítő katolikus egyházhoz. Erre megemlíthettem neki Zalánfy Aladár zeneakadémiai tanár, orgonaművész példáját, aki J. S. Bach művei hatására katolikusból betért az evangélikus egyházba és az ötvenes évek elején az evangélikus kántorképző intézetben (Luther Otthon, Budapest, Üllői út 24.) engem is tanított.

1976. végén meglepetésként ért az LVSZ kérése Genfből, hogy az 1977. március 13-19-re tervezett európai kommunikációs kérdésekkel foglalkozó konferencián az NDK-ban, Güstrow-ban tartsak megnyitó előadást „Publicisztika az egyház szolgálatában” címen. A Kelet és Nyugat-európai egyházak konferenciáját az NDK állami vezetősége olyan fontosnak ítélte, hogy a résztvevők között megjelent Seigewasser egyházügyi államtitkár is. Ezen a rendezvényen lehetőség nyílott arra, hogy a résztvevő egyházak között széles kommunikációs kapcsolatok épüljenek ki és ez azután évtizedekig szolgálta az európai ökumenikus kapcsolatokat és a  tájékozódást.

Hosszú évek előtanulmányai után ekkor végre elkészült teológiai doktori PhD disszertációm „Ekkleziológia és kozmológia – Az egyház és a világ viszonya kérdéseinek összefüggései és azok vizsgálata néhány mai ökumenikus példán”, amit Teológiai Akadémiánkon védtem meg 1980. október 7-én „summa cum laude” minősítéssel.

A genfi Ökumenikus Centrum – Centre Oucumenique - munkatársaként 1981-87 között természetes módon adódott az ökumenikus tapasztalatcsere a nemzetközi szervezetek és azok belső- és külső munkatársai között. Az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches), mint legnagyobb létszámú szervezet mellett a Lutheránus Világszövetség (Lutheran World Federation), a Református Világszövetség (Reformed World Alliance), valamint az Európai Egyházak Konferenciája (Conference of the European Churches) és több egyházi képviselet, mint az Ortodox Egyházak, a Metodisták és a Baptisták, stb. egy épületben, de függetlenül egymástól végezték a maguk munkáját.

A hétfő reggeli munkakezdés előtt tartott közös áhítatot felváltva végeztük és a kápolna berendezése is aláhúzta az ökumenikus közösséget, így bármelyik egyház otthon érezhette ott magát. Voltak munkánkat összehangoló közös bizottságok, alkalom- és igényszerű együttes tanácskozások, konferenciák. A nagyszerűen kiépített és egyre bővülő könyvtárat, a helyi nyomdai lehetőségeket, és az éttermet közösen használtuk.

Egy érdekes személyes ökumenikus tapasztalatom volt a minden év januárjában rendezett ökumenikus imahéttel kapcsolatban, amikor munkatársainkat rendszeresen hívták meg helyi, svájci és európai alkalmakra. Engem a bizottság Düdingenbe, Fribourg kantonba küldött ki 1984. január  22-én az ottani németajkú gyülekezet kérésére. Ez a hely a svájci német-francia nyelvhatáron van, mégpedig úgy, hogy határ a főutca vonala, tőle balra a német rész, jobbra pedig a francia település, egy közigazgatással, de két nyelvvel. Az eredetileg francia többségű kantonban északról a németek egyre délebbre szorították a franciákat. Hiába az ökumenikus imahét célkitűzése az egység gyakorlására, itt a német templomban és a franciában külön-külön jött össze a gyülekezet.

Előnyös volt, hogy ösztöndíjasként Zürichben tanultam az egyetemen és gyakoroltam az úgynevezett „alemann” nyelvjárást (schwitzerdütsch) és külön érdekes volt, hogy magyar vagyok. Istentisztelet után hosszan beszélgettünk a lelkésszel, presbiterekkel és az ifjúsággal és szóltam az ökumenikus központ munkájáról is. Kérdésemre - ismerik-e Genfet és a központot - bevallották hogy ők ott még nem jártak soha, ők Bern és Zürich irányába tájékozódnak, nem kálvinisták, hanem zwingliánusok. 

Ekkor hirtelen elhatározással meghívtam a gyülekezet képviselőit Genfbe, az ökumenikus központba vendékként. Ez a csoportlátogatás hamarosan megtörtént és a svájci alemann reformátusoknak én mutattam meg Kálvin templomát és a reformáció emlékművét. Ezen a genfi reformáció vezetői és védelmezői láthatók kőbefaragva, közöttük Bocskay István erdélyi fejedelem, aki 1606-ban a bécsi békével biztosította hazánkban a protestáns vallásszabadságot.  A monumentális emlékmű előtt, annak két sarkán egy-egy masszív alacsony kőoszlop áll, rajta a nevek, Luther és Zwingli.

Világszövetségi tanulmányi programjaim mindegyike a helyi más egyházakkal történő együttműködéssel történt az egyes országokban és Genfből szervezve. Gyakran voltunk egy-egy konferencián katolikus egyetemek vagy kolostorok vendégei - amint arról az előzőkben beszámoltam - hiszen például  „The Church and Civil Religion” program keretében 51 ország egyházaival és vallásszociológusaival tartottunk munkakapcsolatot. Magyarországról például Tomka Miklós katolikus professzor segített sokat, de akadtak nem keresztyén, sőt zsidó, mohamedán, buddhista, sintoista, bahai, marxista-kommunista programm-résztvevők is. Óriási élményt jelentettek és széles kitekintést hozott az együttes munka és a lefolytatott viták, dialógusok.

Püspöki szolgálat és ökumené

Az 1987-től kezdődő püspöki szolgálatom természetesen magyar, európai és világ-összefüggésű ökumenikus keretben történt és erről időrendi sorrendben számolok be. Mégis hadd emeljem ki kicsit részletezve azt, hogy 1995-2006 között a Vatikáni Egységtitkárság és az LVSZ nemzetközi dialógus bizottsága evangélikus társelnöke voltam Walter Kasper német katolikus püspök majd vatikáni bíborossal együtt. Mindkét részről 10-15, más és más ország egyházaiból Európából, Afrikából. Amerikából és Japánból, teológusok és szakértő tanácsadók folytattunk előzetesen egyeztetett témákról ökumenikus dialógust évente, kétévente más-más egyházi környezetben Európában és Amerikában. Így a résztvevők az egyes nemzeti egyházak életét is tanulmányozni tudták a 10-15 napos együttlétek alkalmából.

Vendéglátó országaink voltak 1995-2006 között: Németország (háromszor), Olaszország (háromszor), Finnország, Dánia, Magyarország (Budapest és Dobogókő), Egyesült Államok. A tárgyalások nyelve angol és német volt, tolmácsok segítségével. Minden napot kora reggel úrvacsorás istentiasztelettel kezdtünk,felváltva naponta evangélikus és katolikus liturgussal, igehirdetővel, és ezeken az alkalmakon mindkét egyház delegátusai ott voltak. A vendéglátó egyház központját, intézményeit és nevezetességeit is meglátogattuk és ökumenikus istentiszteleteket tartottunk. Élmény volt számomra katolikus katedrálisokban, például Bariban Szent Miklós sírjánál (Mikulás) prédikálni, megtekinteni a Torinói Leplet, stb.

Milánóban Martini bíboros, az ismert bibliai szövegkutató tudós megérkezésünkkor 2000 szeptemberében  felejthetetlen módon fogadta küldöttségünket: „Kérem lutherénus vendégeinket, jól nézzenek körül Milánóban, mert ez itt nem a „római katolikus”, hanem a „milánói katolikus egyház”. Ambrosius püspökre, a korai évszázadokra visszatekintő egyházi rendjével, liturgiájával. Örültem, amikor válaszolhattam:  „Köszönjük bíboros úr, mi pedig a wittenbergi katolikus egyház vagyunk”.

Hozzátartozott a munkához 2000. május 8-án II. János Pál pápánál tett látogatásunk, aki ökumenikus érdeklődést, együttműködésre kész missziós spiritualitást  képviselt több más katolikus vezetővel történt találkozásunkhoz hasonlóan. Ezek az évtizedek addig nem tapasztalt ökumenikus közeledést és együttműködést   hoztak, aminek a csúcspontja az 1999. október 31-én Augsburg városában aláírt „Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról” volt. Azóta azt tapasztaljuk, hogy a katolikus ökumenizmus nagyon „pápafüggő” módon változott. Az lehet a reményünk, hogy 2017, a reformáció ötszáz éves ünnepe hozhat esetleg olyan változásokat, mint amit a II. Vatikáni Zsinat jelemtett, amikor Róma négy évszázaddal később „reformációs változásokat hozott”.

A dialógus-sorozat témája előre mindkét fél részétől történő egyeztetéssel a Niceai Hitvallás szerint „Az egyház apostolisága” volt. A  11 évig tartó munka beszámolója mindkét fél jóváhagyásával 2006-ban jelent meg: The Apostolicity of the Church – Study Document of the Lutheran-Roman Catholic Commission on Unity, Lutheran University Press, Minneapolis, Minnesota, 2006. Magyar beszámoló: Harmati Béla, Hiszem az egy, szent, egyetemes-keresztény és apostoli egyházat, Egyházfórum,  Pécs, 2008, 1-2. . 3-12 lp.

Végül hadd említsem a 2004-2006 között a Wittenbergi Luther Centrum munkatársaként végzett ökumenikus tevékenységemet, mint Középkelet-európai tanácsadó. Ez a következő összefoglaló egyúttal jelentés volt egyházunk vezetőségének.