– Hány embernek nyújtanak szolgáltatást?

– Az Oltalom Szeretetszolgálat integrált intézményként üzemel, így többféle szolgáltatást nyújtunk. A nappali melegedő száz férőhelyes, ami jelenleg ennél nagyobb kihasználtsággal működik. Az éjjeli menedékhely szintén száz férőhelyes. A népkonyha szolgálatunk nem akciószerű, hanem az év minden napjára kiterjed. Itt naponta 120-150 adag meleg ételt osztunk ki. A szenvedélybetegség komoly probléma a hajléktalanságot kiváltó okok között, ezért a szenvedélybetegséggel küzdőknek szolgáltatási szinten is próbálunk segítséget nyújtani.

– Immáron tizennégy éve működik a szolgáltatás. Erre az időszakra tekintve ez a fajta szolgáltatástípus mennyire élvez prioritást? Változik ennek a megítélése?

– Magyarország a szociális ellátásban a rendszerváltást megelőzően egy óriási lemaradásban volt és nagyon gyorsan, jelentős fejlődésen ment keresztül. A rendszerváltás előtt például nem lehetett beszélni munkanélküliségről, míg a 90-es évek elején létrejött a munkanélkülieket támogató rendszer. Ezen kívül szintén viszonylag hamar felállt a hajléktalanokat ellátó és azokat segítő támogatási rendszer is. Hogy ez működésében jó, vagy nem jó, arról sokat lehet vitatkozni, de az tény, hogy elindult egy folyamat. Tizennégy év alatt intézményünkben nagyon jelentős fejlődést tudtunk megvalósítani. Ez alapvetően köszönhető munkatársaim innovatív gondolkodásmódjának, akik a minőségi szolgáltatást prioritásnak tartják.

– Miért nehéz egy ilyen szolgáltatás elindítása? Önök hogy élték/élik ezt meg?

– 2000-ben a nyíregyházi gyülekezet volt az első evangélikus közösség, amelyik egy városban átvállalta a szociális ellátást. Ugyanakkor a város részéről is komoly hajlandóság mutatkozott a szociális feladatok egyházi és civil szervezeteknek történő átadására. Tudni kell, hogy a szociális ellátások közül talán legnehezebb terület a hajléktalanokkal való foglalkozás. Valóban sok minden kiépült a szociális rendszerben, azonban mind a mai napig valójában hiányzik a hajléktalanságban lévők kivezetése, vagyis az, hogy a létrát is oda tudjuk adni a rászorulónak, hogy ki tudjon jönni helyzetéből. Ezért valóban nehéz egy ilyen szolgáltatás felvállalása. Amikor ezt elkezdtük, akkor tudtuk, hogy ez sok kudarccal fog járni, de meggyőződésünk volt, hogy keresztényként a jézusi elköteleződést tanúsítva a legelesettebbekkel kell foglalkoznunk.

– A hajléktalanellátásban a Magyarországi Evangélikus Egyház részvétele elsősorban a nyíregyházi szolgáltatásra, családok átmeneti otthonainak üzemeltetésére és az Ökumenikus Segélyszervezet tevékenységre terjed ki. Mi lehet az oka, hogy ilyen csekély számban találkozhatunk egyházunkon belül hajléktalanellátással foglalkozó intézménnyel?

– Nem gondolnám, hogy mindenkinek affinitása és küldetése van ezen a téren. Ennek sok oka van. A szocializmus ideje alatt a kereszténység mozgásterét az állam szűkítette. Két területen engedték az egyházat tevékenykedni: az idős-gondozásban és a súlyos értelmi fogyatékossággal szenvedőknél. Azzal azt gondolom az állam sem, de mi sem számoltunk, hogy ezt a szűkös mezsgyét meg fogjuk szokni és sok esetben ma is a kényelmes utat választjuk. Eközben gyülekezeteinkben nem alakult ki az a fajta hozzáállás, hogy evangélikus identitásunk azt is jelenti, hogy figyelünk környezetünk szükségleteire. Nem az az evangélikus identitás, hogy eljárok a templomba és befizetem az egyházi adót, hanem az, hogy kovásszá leszek környezetem számára!
A rendszerváltást megelőzően az egyház kézi vezérléssel működött. Miután elmúlt a kontroll, azt követően senki nem mondta meg, hogy mit kell csinálni. A szabadsággal is meg kell tanulni bánni! Úgy tűnik, hogy az elmúlt immáron több mint húsz esztendő nem volt elegendő ahhoz, hogy megtanuljuk, hogy miként kell a gyülekezeteinkben úgy szolgálni, hogy közben a szociális területen is szükségleteket elégítünk ki. Én úgy látom, hogy a gyülekezeteink nagy része a túlélésért küzd, mintsem környezete szükségleteire figyelne. Mi úgy tapasztaljuk, hogy ez nem ellentétes, hanem a túlélés és a környezetünkre figyelés szorosan összetartozik és egymást erősíti.

– Említette, hogy hiányzó létrafokok vannak az ellátási rendszerben. Ön szerint milyen a tudatos szociálpolitika?

– A hajléktalan ellátásra figyelő szociálpolitika fő feladata komplex: a lakhatás megoldása, a munkaerőpiacra való visszatérés ösztönzése és a közösségbe történő integrálás. Ezek nem magától értetődőek, hiszen az, aki egy idő után már csak arra képes, hogy azzal törődjön, hogy legyen mit ennie és legyen hol aludnia, az nem képes távlatokban gondolkodni. Ebből a beszűkült állapotból kell kivezetni őt a szakembereknek. Hiányzik ennek az állam által támogatott része, vagyis az, hogy az ilyenfajta helyzetben lévő emberekhez finanszírozza a szakembereket.
A munkából kiesett és a társadalom perifériájára jutott ember munkába visszaállítása is nagyon nagy feladat. Szükséges volna olyan „védett” munkaerőpiac kialakítása, ahol újra megtanulja az elesett, hogy képes dolgozni, ahol képessé teszik a konfliktusok kezelésére. Amennyiben erre nem fog jelentős összegeket áldozni a politika, akkor előbb-utóbb telítődik a rendszer és bedugul.

– Lelki vonatkozásban mire van leginkább szüksége a nélkülözőnek?

– Aki hajléktalan lesz, az nemcsak elveszti a munkáját, hanem ki is esik egy közösségből. A hajléktalanellátást és a hajléktalanok segítségét reális közösségbe való beágyazódás nélkül nem lehet csinálni. Az egyháznak az lehet a többlete, hogy a helyi gyülekezet befogadó közösségként tudja segíteni az intézmény szolgálatát. A szakmának az a dolga, hogy professzionális szakmai szolgálatot nyújtson a rászorulónak, a gyülekezetnek pedig az, hogy Isten szeretetén alapuló befogadó közösséget jelentsen azoknak is, akiket más nem fogad be. Nyíregyházán mi ezt alkalmazzuk és mind ellátottaink, mind gyülekezetünk gazdagodik általa.

– Aki hajléktalan, azt bizonyos értelemben talán könnyebb segíteni, mint a mélyszegénységben élőket, hiszen míg az előzőről látni lehet, hogy segítségre van szüksége, addig a mélyszegények – bár hasonlóan a társadalom perifériáján vannak –, mégis, kevésbé észrevehető helyzetük.

– Borzasztó belegondolni, hogy vannak olyan családok, tanyákon élő idősek, akik bár saját otthonaikban élnek, de jelentősen rosszabb körülmények között, mint a mi ellátottaink. A házi segítségnyújtás és a tanyagondnoki szolgálatunk által igyekszünk ennek a rétegnek is segítséget nyújtani. Örömteli, hogy ezeket a szolgálatainkat helyi civil szervezetekkel és egy együttműködő önkormányzattal tudjuk végezni. A szegénység nem azonos a hajléktalansággal! Ez sokkal összetettebb probléma.

– Amennyiben saját élményeinkre, tapasztalatainkra gondolunk, akkor előkerülhetnek olyan benyomások, amik a közfelfogásban távolságot keltenek a hajléktalanokkal szemben.

– Akikre ilyenkor gondolunk, valójában csak a jéghegy csúcsát képezik! Nem szabadna azonosítani azokat akiket az utcán látunk ezzel a csoporttal. Azok az utcai hajléktalanok, akiktől megijedünk, nagy részük szenvedélybeteg vagy pszichiátriai problémája van. Ezeknek a jelentős részének nem a szociális ellátórendszerben, hanem az erre szakosodott egészségügyi ellátórendszerben lenne a helyük. Ott védenék és ápolnák őket, mert valóban, önálló életvitelre alkalmatlanok. Ők nem szociális esetek, hanem klasszikus egészségügyi esetek!
Amikor bezártak számos intézményt, akkor kikerültek onnan olyan emberek, akik az utcán tengetik magukat és most a szociális szférán kérik számon, hogy kezelje ezt a helyzetet. A közgondolkodás pedig azt mondja, hogy ilyenek a hajléktalanok. Nem ilyenek! A mi gyülekezeteinknek igenis nyitottnak kéne lenniük arra, hogy azoknak, akik változtatni akarnak életükön, azokat befogadjuk. Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak helyi szinten arról, hogy ezt meg lehet valósítani. Sőt! Azt tudom mondani, hogy nem lehet hajléktalanellátást önmagában, gyülekezet nélkül csinálni, mert akkor szinte nem csinálunk semmit! Az olyan, mint a mókuskerék. Szükséges, hogy valamilyen módon kivezető utat tudjunk ajánlani, ehhez pedig az ellátási rendszeren túlmutató tartalomra és lelkületre is szükség van.