A házigazda, a soproni líceum kórusa zárt ajtók mögött próbál az iskolában – ahogyan a többi kórus is. Odafülelek: szép, tiszta, nagy hangzás, aztán nevetgélés, „Kezdjük újra innen” felszólítással, és kezdik újra. Elhallgatom őket egy darabig, mint a rádiót, aztán rájövök, hogy valami nincs rendben.

„Igen, jó lesz így” - hallom megint, és ekkor már rájöttem: ez nem lehet Takács Andrea, a soproni karvezető hangja, mert ez egy fiatal fiú hangja. Hol van hát Andrea? És kié ez a hang? Aztán hamarosan jön is a megoldás: a soproni kórus karvezetője éppen Győrben van továbbképzésen a találkozó alatt, estére itt lesz a gálán, a próbát meg megtartja helyette Horváth Ábel, tizenkettedikes diákja. Őt hallottam az ajtó mögül, és most vele beszélgetek.

- Úgy hallottam, szabályos próbát tartottál diák létedre. Hogy kerülsz ide a kórus élére?

- 11 éve zongorázom, de egy ideje elkezdett vonzani a karvezetés és karnagyság. A zene szerves része az életemnek, hiszen édesapám, T. Horváth József a Szélkiáltó együttes gitárosa volt. De meghatározó élményem, hogy énekelhetek Kocsis Holper Zoltán kórusában a helyi zeneiskolában, a Kórus Spontanusban. 

- Miért nem a konzervatóriumot választottad? 

- Az nem nagyon jött szóba, mert szüleim nem akartak elengedni kollégiumba olyan fiatalon. Egyszerűen nem voltam elég érett arra, hogy elköltözzek otthonról. És nagyon jó nekem itt a Líceumban, Takács Andrea tanárnő szárnyai alatt. Noha ez egy felsős kórus, megengedte, hogy már hetedikes diákként énekelhessek, és nyolcadikban már kiállított a kórus elé dirigálni. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy időnként megengedi, sőt biztat arra, hogy próbáljam ki magam. Örülök, hogy néha én is ki tudom segíteni, mint például az ilyen helyzetekben, mint ez a mai. 

- Mitől jó egy karvezető?

- A jó karvezető egyrészt közösséget teremt saját lényével, másrészt feltárja a kórustagok előtt az énekelendő mű értelmét, jelentését, lényegét, és így gazdagodnak a tagok. Ezt nem csak mozdulatokkal teszi, hanem szóval is. Fontosnak tartom, hogy hétköznapi gondolatokhoz, helyzetekhez tudja kapcsolni a zene elvont értelmét. Így egyfajta fejlődésen megy át az, aki ezt megérti, és az is, aki megérteti – és ez szép élmény!

- Mi jobb, énekelni vagy kórust vezetni?

- Énekelni csodálatos, mert az ember egyfajta hangszerként megvalósítja a karvezető gondolatait, szándékát. A karvezetőnek jó énekelni! De azt átélni, hogy az én értelmezésemet és gondolataimat megvalósítja egy kórus – az eszméletlen jó érzés! Ezért vagyok annyira hálás Takács tanárnőnek, hogy időnként részese lehetek ennek az élménynek.

- Köszönöm, és további sok „gondolatmegvalósítást” kívánok neked és az egész kórusnak!