Lépcső felfelé. Van, akiben maga a kihívás ez. Elindulni felfelé újabb magaslatok, újabb titkok felé. A bátorság, kitartás próbája ez. A remény útja felfelé vezet.

Aki magányos, éppen ezt veszíti el. Számára ez a lépcső az elveszett küzdelem helye. Senki nem megy fel vele, hogy társa legyen titkok kutatásában, senki nem támogatja, ha megbotlana. A magányos, talán el sem indul ezen a lépcsőn. A képen egy kabát is van, felakasztva a fára. Ember nincs. Talán ott ül a fa alatt, soha többé felállni nem akarva. Talán eltakarja az arcát. Úgy érzi, valóban nincs is.

Böjt van. Ilyenkor az egyedüllét különös tartalmat kap. Menj be a belső szobádba, titkon imádkozzál egyedül – mondja Jézus. Ez az egyedüllét soha nem magány. Ebben az egyedüllétben mindig ott van Isten. Azt olvassuk, Jézus is volt így: „de miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.” (Mt 14, 23) Az emberek közt magányos volt, az imádkozásban egyedül volt.

A lépcső előtt állok. Magányom megbénít. A lépcső előtt állok. Egyedüllétem erőt ad.

Bár tudna minden magány feloldódni abban a tudatban, hogy senkit nem hagy el Isten. Bár mondhatnám azt, hogy a magány bárhogy is feltörhető. Nem vagyunk ebben nagyképűek.

Olykor azonban mégis megtörténik a csoda. Nem csak úgy, hogy valakinek társa lesz. Isten közelében olykor a magány egyedüllétté szelídül.

A lépcső előtt állok. Bénultságom gyógyul. Indulnom kell! Vár a lépcső teteje. Titkok és jövő. Egyedül vagyok, de nem vagyok már magányos. Veszem a kabátomat.