A kolozsvári lutheránus püspökség Argay György termében ült össze a közönség, hogy a Tanár nélkül nincs iskola – A tanárképzés mai kérdései című vitafórum meghívottait – Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő helyettest, dr. Soós Annát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesét, dr. Kolumbán József matematika-professzort és Szőcs Domokost, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium Kisebbségi Oktatási Főosztályának vezérigazgatóját – meghallgassák. A vitaest moderátora, dr. András Szilárd, a BBTE előadótanára azzal indította a beszélgetést, hogy a pedagógusnak minden időben nehéz dolga van, mert egyrészt megpróbálja átörökíteni a hagyományt, másrészt új kihívásoknak kell megfelelnie.

A Matematika és Informatika Karon oktató tanár a romániai oktatásrendszer történetét is felvillantotta, kiemelve, hogy 1930 és 1958 közt az volt a pedagógusok célja, hogy megszüntessék az írástudatlanságot, ám az akkor kialakult tanárképzési rendszer máig ható következményekkel bír, ma is hasonló struktúra szolgálja a jócskán megváltozott igényeket. Soós Anna is azt sérelmezte, hogy a tanárképzés nem nőtte ki magát, vagyis alapszinten és mesteri szinten nyújt kiegészítő pedagógiai és módszertani képzést, miközben egy bizonyos szakból a kutatókkal azonos elvárásokat támaszt. Ezt a helyzetet módosította volna a 2011-es tanügyi törvény, ám a célirányos, kifejezetten a majdani pedagógusoknak szánt didaktikai mesterik meghiúsultak, maradt a zömmel elméleti tudósképzés kiegészítve a pedagógiamodul lehetőségével. A BBTE rektorhelyettese további hátrányként említette, hogy a monoszakon végzett diákok tanárként nem tudnak megfelelő óraszámban tanítani, ezért támogatandóak a duplaszakok. Soós Anna rendszerszintű megújítást lát szükségesnek a tanárképzésben és az oktatási struktúrában is, reményt látott ugyanakkor a duplaszakok megvalósulására és arra, hogy a pedagóguspályát vállaló diákokat ösztöndíjprogrammal segítsék. „Így megérezhetik annak szépségét, hogy mekkora hatással lehetnek a diákokra, és talán kevesebben hagyják el az oktatói pályát” – összegzett Soós Anna.

Diák nélküli tanügy

Kolumbán József megállapította, hogy bizony a matematikatanár-képzés területén szorít leginkább a cipő, ott jelentkezik a legtöbb probléma. Egyrészt azért, mert a tehetséges fiatalok érthető okokból nem választják a tanári pályát, másrészt a didaktikai oktatás igényel sürgős változtatásokat. Szőcs Domokos szerint húsz éve folyamatosan csökken a gyereklétszám, míg a tanárok létszáma állandó. „Olyan oktatásunk van, hogy diákok nélkül is egész jól elvagyunk. Ám bárhogy is legyen, az egész oktatási folyamat legfontosabb eseménye az osztályteremben történik, amikor az ajtót becsukják. Beszélhetünk tanügyi törvényről, költségvetésről, szakszervezetről, metodológiáról, vizsgatételekről, de az, hogy mi történik az osztályteremben, csakis a pedagógustól függ, oda pedig csak olyan ember mehet be, aki szereti azt, amit csinál, és csakis akkor lesz olyan a pedagógus, ha ezt idejében felfedezik. Ezért úgy gondolom, hogy a tanárképzés az óvodában kezdődik, mert minden oktatási szint egyformán fontos” – vélekedett a szakpolitikus.

Péter Tünde feltette a hazai viszonyok közt szinte megválaszolhatatlannak számító kérdést: mivel lehetne a diákokat a tanári pályára vonzani? Hiszen ma már legfennebb nyomokban tapasztalható az a megbecsültség, ami valaha övezte a pedagóguspályát. Ráadásul a teljes katedrához 18 óra szükséges, ami a matematika, magyar és román tantárgyakon kívül egyes helyszíneken csak töredékórákat jelent. Ezért a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes azt javasolta, hogy megyénként gyűjtsék össze az egyes tantárgyak katedráit, így legalábbis Erdély tekintetében egységesebb képet nyernének s ezeket az adatokat egyetemi segítséggel a leendő pedagógusok számára is tegyék hozzáférhetővé.

Kolozsvártól nyugatra

Eklatáns példaként hivatkoztak többen a bánnfyhunyadi helyzetre, ahol nem találnak szakképzett matektanárt. Szőcs Domokos szerint arra, hogy hogyan lehet Kolozsvártól hatvan kilométerre odavonzani a megfelelő pedagógust, az illető településnek kellene megtalálni a választ, s abban többen egyetértettek, hogy a helyi közösségeknek nagy szerepe lehetne a tanárok megtalálásában és megtartásában. Az est házigazdája, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök szerint viszont a közösségeknek az az elsődleges feladata, hogy a politikai-társadalmi vezetést érzékennyé tegyék és kényszerítsék a megfelelő lépések megtételére olyan égető kérdések esetében, mint az oktatás vagy az egészségügy. Az egyházi vezető felrótta ugyanakkor azt is, hogy ahány miniszter, annyiszor változtattak egységes koncepció nélkül a hazai tanügyi rendszeren. A közönség soraiból Robu Judit egyetemi oktató elmondta: amíg hiányzik a társadalmi megbecsültség, kisebb egy kezdő tanár fizetése, mint egy utcaseprőé, a diáknak minden joga megvan, míg a tanárnak csak kötelezettségei. A diák azt látja, hogy az boldogul, aki nem tanul és a tantervek befejezhetetlenek, nincs mit várnunk a tanároktól.

Mennyiségi és minőségi problémák egyaránt felmerülnek a tanárképzésről szólva. A tanárok korfája ugyanis elég szomorú képet mutat – ötven év felettiek vannak túlsúlyban – és sajnos nálunk ma már nem az jellemző, hogy a legjobbakból lesznek pedagógusok. Mindez nemcsak a magyar kisebbség esetében van így, hanem Romániában általános érvényűnek mondható. Az nyilvánvaló, hogy olyan országokban, ahol a tanárok fizetése átlag fölötti, valóban a legjobbakból lesznek tanárok, ám az sehogy sem látszik, hogy nálunk hogyan lehetne legalább a normalitásig feltornászni a pedagógusok presztízsét és fizetését.